Az innováció önmagában nem elég

A forradalmi technológiai újdonságok felgyorsult világát éljük. Alig múlik el nap anélkül, hogy a mesterséges intelligencia, a biotechnológia, a digitalizáció vagy az automatizáció terén ne jelentenének be egy-egy új jelentős fejlesztést. Mégis azok, akiknek tudniuk kellene, hogy ez a folyamat hova tart, nem tudnak dűlőre jutni.

Az egyik oldalon állnak a technológiai optimisták, akik szerint egy új korszak kezdetén állunk, amelyben az emberek életszínvonala gyorsabban fog nőni, mint korábban valaha. A másik oldalon a technológiai pesszimisták vannak, akik kiábrándító termelékenységi statisztikákat látnak, és azt állítják, hogy az új technológiák szerte a gazdaságban megjelenő kedvező hatásai csak korlátozottak lesznek. Továbbá vannak azok is – a technológiai aggodalmaskodók? –, akik egyetértenek az optimistákkal az innováció kiterjedtségével, azonban aggódnak amiatt, hogy az kedvezőtlen hatásokat eredményez majd a foglalkoztatás és az egyenlőség terén.

Nem az a különbség ezen nézőpontok között, hogy milyennek ítélik meg a technológiai innováció mértékét. Elvégre is ki kérdőjelezheti meg komolyan azt, hogy az innováció gyors ütemben halad előre? A vita arról szól, hogy vajon ezek az innovációk csak kevés technológiailag intenzív szektorban érvényesülnek majd – ahol magasan képzett szakembereket foglalkoztatnak, és amely szektorok viszonylag kis hányadát teszik ki a GDP-nek –, vagy szétterjednek az egész gazdaságban. Bármely innovációnak a termelékenységre, a foglalkoztatásra és az egyenlőségre gyakorolt hatása ugyanis attól függ, hogy az milyen gyorsan tud elterjedni a munkaerő- és termékpiacokon.

A technológiai innovációk elterjedése mind a gazdaság kínálati, mind a keresleti oldalán korlátokba ütközhet. Vegyük számba először a kínálati oldalt. A gazdag országokban a fogyasztók jövedelmük nagy részét egészségügyi, oktatási, közlekedési szolgáltatásokra vagy lakhatásra, kiskereskedelmi cikkekre költik el. A technológiai innovációnak azonban idáig viszonylag kevés hatása volt ezen szektorok nagy részében.

Vegyük figyelembe a McKinsey Global Institute nemrégiben megjelent jelentését az Egyesült Államokról. Eszerint az USA-ban két szektor (az információs és kommunikációs technológiai szektor, illetve a média) az, amely 2005 óta a leggyorsabb ütemű termelékenységi növekedést produkálta. Ezen szektorok együttesen azonban csak a GDP kevesebb mint 10 százalékát teszik ki. Ezzel szemben a kormányzati szolgáltatások és az egészségügyi ellátás terén, amelyek együttesen a GDP több mint negyedét teszik ki, valójában nem növekedett a termelékenység mértéke.

A technológiai optimisták, mint a McKinsey tanulmány szerzői, ezekben az adatokban lehetőségeket látnak. Szerintük, ha az elmaradó szektorokban bevezetik az új technológiákat, akkor a termelékenység hatalmas mértékű növekedésére lehet számítani. A másik oldalról a pesszimisták úgy látják, hogy ez a szakadék a mostani gazdaságok strukturális, tartós jellemzője.

A kínálati oldal kulcskérdése az, hogy az innovációs szektorok hozzá tudnak-e férni a tőkéhez és a szaktudáshoz, amelyek az innovációk gyors és folyamatos elterjedéséhez szükségesek. A fejlett országokban ezek a tényezők jellemzően nem jelentenek jelentős korlátózó erőt. Amikor azonban a technológia megköveteli a magas szintű szaktudást, akkor az adott technológia elfogadása, elterjedése szélesíti az alacsonyan és a magasan képzett munkavállalók közötti jövedelmi különbségeket. A gazdasági növekedést növekvő egyenlőtlenség kíséri majd, mint ahogy ez történt az 1990-es években.

A fejlődő országok esetében a kínálatoldali probléma még súlyosabb mértékű. A munkaerő ugyanis alapvetően alacsonyan képzett. Történelmi kitekintésben ez nem volt hátrány az iparosodás folyamán, amíg a feldolgozóipari tevékenységek alapvetően munkaerő-intenzív összeszerelő tevékenységekből álltak.

Amint azonban a feldolgozóipari tevékenységek robotizálttá válnak, és magas szakismeretet igényelnek, a kínálat oldali tényezők kezdenek fontossá válni. Valójában a fejlődő országok elveszítik komparatív előnyüket a gazdag országokkal szemben. Látni is lehet az „idő előtti dezindusztrializáció” következményeit a fejlődő országokban.

Az „idő előtti dezindusztrializáció” világában az alacsony jövedelmű országok számára jóval nehezebben érhető el a teljes gazdaságra kiterjedő termelékenységi növekedés.

Latin-Amerikában az egész gazdaság tekintetében a termelékenység stagnál, annak ellenére, hogy jelentős innovációk történtek a jól menedzselt cégek és az élen járó szektorok esetében. A nyilvánvaló paradoxont az oldja fel, hogy az innováció okozta gyors termelékenységi növekedést semlegesíti az, hogy a munkavállalók a gazdaság termelékenyebb részéből a kevésbé termelékeny részébe mennek át. Ezt a jelenséget szerzőtársaimmal együtt „növekedést csökkentő strukturális változásnak” neveztük el.

Ez a visszás jelenség akkor alakul ki, amikor súlyos technológiai dualizmus áll fenn egy gazdaságban, és a termelékenyebb tevékenységek nem elég gyorsan terjednek el. Nyugtalanító, hogy a növekedést csökkentő strukturális változások nemrégiben az USA-ban is megjelentek.

Végül is a technológiai innováció a gazdaság egészére kiható termelékenységi következmény, vagyis nem az innováció önmagában az, ami emeli az életszínvonalat. Az innováció és az alacsony termelékenység egymás mellett is fennállhat (a termelékenység növekedése néha lehetséges az innováció hiányában is, amikor az erőforrások a termelékenyebb szektorok felé áramlanak). A technológiai pesszimisták felismerték ezt; míg az optimisták talán nem tévednek, azonban ehhez arra kell fókuszálniuk, hogy a technológiai hatások miként terjednek szét az egész gazdaságban.

Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org