Október óta a napokban először haladta meg az olaj hordónkénti ára az 50 dolláros szintet. Tavaly januárban azt állítottam, hogy hosszú távon az 50 dolláros vagy a körüli szint lesz az olajár plafonja. Akkor az olajár még mindig 60 dollár felett volt, és szinte mindenki azt gondolta, hogy az 50 dolláros érték jelenti majd a minimális árszintet. Elvégre a határidős piacok 75 dolláros vagy annál magasabb olajárakat jeleztek előre. Szaúd-Arábiának és Oroszországnak 100 dolláros árra van szükségük a költségvetésük egyensúlyba hozására, a jóval 50 dollár alatti szintek pedig az amerikai palagázipart teszik gazdaságtalanná.
A Brent olaj ára valóban az 50 és 70 dolláros szint között mozgott 2015 első felében, majd augusztus elején jelentősen 50 dollár alá esett, amikor egyértelművé vált, hogy az Irán elleni szankciók feloldása a globális kínálat jelentős emelkedését okozza. Azóta az 50 dolláros szint valóban plafonértéknek bizonyult. Azzal azonban, hogy az ár ismét meghaladta ezt a mértéket, az 50 dolláros szint újra alsó küszöbbé válik?
A piacokon tapasztalt spekulációs lelkesedés visszatérése általában megbízható jele annak, hogy a következő nagy ármozgás valószínűleg lefelé tart majd. A fundamentális érvek még meggyőzőbbek, mint valaha, hogy az 50 dolláros vagy a körüli szint felső, nem pedig alsó küszöb lesz.
Az olajpiacot már nem az OPEC (vagy a szaúdi kormányzat és az OPEC) monopolhelyzete határozza meg. Az új kínálati források, az energiatechnológia terén történő előrelépések, illetve a környezetvédelmi szabályozások miatt az olajpiacot hasonlóan a többi nyersanyagpiachoz versenyképes árazás jellemzi. Ez történt az 1985 és 2004 közötti két évtizedben, illetve a spotpiaci kereskedés az elmúlt másfél évben is ennek felelt meg. A határidős piacokon a 2020-as szállításra vonatkozó ár 56 dollárra esett az egy évvel ezelőtti 75 dollárról.
Ha ez a versenyképes rezsim folytatódik, akkor az olaj árát már nem az olajtermelő államok szükségletei és vágyai határozzák meg. Szaúd-Arábia és Oroszország akarhatnak 70 vagy 80 dolláros szintet, vagy akár szükségük is lehet erre a költségvetésük kiegyensúlyozására, azonban az, hogy az olajtermelőknek szükségük van bizonyos árszintre, nem jelenti azt, hogy el is érik.
Hasonlóképpen az a tény, hogy sok adóssággal terhelt palaolaj-termelő cég menne tönkre, ha az olajár 50 dollár alatt marad, nem ok arra, hogy az árak újbóli visszapattanására számítsunk. Az történik majd, hogy ezen cégektől bankokhoz vagy erősebb anyagi helyzetben lévő versenytársakhoz kerülnek majd át az olajkészletek. Az új tulajdonosok pedig akkor kezdenek el ismét olajat termelni ugyanazon mezőkből, ha az árak a termelés marginális költségei fölé emelkednek.
Világosan érzékelteti az olajpiacon történő „rezsimváltást” az, hogy az árak visszapattantak az 50 dollár környéki szintre (amely az új kereskedési tartomány valószínű plafonértékének számít). A legerősebb szakasza ennek az áremelkedésnek április 17-én zajlott le, amikor az OPEC nem tudott megegyezni az új célárról, és nem volt képes meggyőzni a szaúdi, az orosz és az iráni kormányzatot, hogy koordinálják a kitermelés csökkentését, amire egy új célár eléréséhez lenne szükség. Most, hogy az összes jelentős olajtermelő egyértelműen elkötelezte magát a termelés maximalizálása mellett – függetlenül annak az árra gyakorolt hatásától –, az olajpiacon ugyanúgy történik majd a kereskedés, mint bármely más nyersanyag (például a vasérc) esetében, ahol kínálati többlet áll fenn egy versengő piacon. Az árak azon termelőknek a marginális költségei alapján alakulnak ki, amelyeknek a termelése még szükséges a globális kereslet kielégítéséhez, mint ahogy az bármely közgazdasági tankönyvben le van írva.
Amikor az olajkereslet elég erős, mint most, akkor az árakat az amerikai palamezők és a kanadai olajhomok marginális termelési költségei határozzák meg. Amikor a kereslet gyenge, ahogy az ősszel és télen gyakran megfigyelhető, akkor a piactisztító árat az olcsó, de kevésbé hozzáférhető afrikai és ázsiai olaj marginális termelői – Kazahsztán, Kelet-Szibéria, Nigéria – határozzák meg.
Mostantól kezdve a marginális termelőket terhelő költségek határozzák majd meg az olaj kereskedési tartományának felső és alsó szintjeit. Az alacsony költségű termelők (Szaúd-Arábia, Irak, Irán, Oroszország) továbbra is annyit fognak kitermelni, mint amennyit a fizikai infrastruktúrájuk képes szállítani, amíg az ár magasabb 25 dollárnál. Ahhoz, hogy az amerikai palamezők és a kanadai olajhomok esetében elegendő termelés legyen 50, 55 vagy akár 60 dolláros olajár szükséges.
A kínálat és a kereslet előre kiszámíthatatlan változásai természetesen okozhatnak fluktuációt e kereskedési tartományon belül, s az a tapasztalatok alapján egész jelentős is lehet. A versenyképes árazás 1985 és 2004 közötti húszéves időszakában az olajár gyakran kétszeresére nőtt vagy megfeleződött néhány hónap alatt. Így nem meglepő, hogy a január közepi 28 dolláros szinthez képest megduplázódtak az árak. Most azonban, hogy az 50 dolláros plafont teszteli az olaj ára, arra számíthatunk, hogy a követező jelentős elmozdulása az esés lesz.
Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.