Büntetlen csalások?

Már úgy tűnt, semmin sem csodálkozunk, ami a pénzügyi szférában történik. A brókercégeknél több mint egy éve feltárt és gyakorlatilag jogi következmények nélküli visszaélések kivizsgálásának módja, a vezetők felelősségre vonásának elhúzódása, a teljes körű kártalanítások elmaradása azonban meghaladja az ingerküszöböt. Az ügy pikantériáját az adja, hogy az érintett intézményekkel szemben fennálló kötelezettségek nem tartoznak sem az Országos Betétbiztosítási Alap, sem pedig a Befektetés-védelmi Alap által biztosított követelések körébe.

A károsultak a botrány tavaly év eleji kirobbanását követően máig sikertelenül futnak a pénzük után, de az események tükrében vélelmezhető, hogy a több mint harmincezer ember összességében 77 milliárd forintot meghaladó megtakarítása végképp és főleg következmények nélkül, „eltűnt”. A kedélyeket ismét felkorbácsolta – és tüntetést provokált – a gyanúsítottak ellen folyó eljárás megszüntetésének lehetősége. A lezajlott vizsgálatok az intézményeknél tapasztalható csalásokra lehetőséget adó felügyeleti hiányosságokra is fényt derítettek. Ez annál inkább érdeklődésre számot tartó probléma, mert a pénzügyi szektorba vetett bizalom olyan arányú megrendülését vetíti előre, amely hosszú időre negatívan befolyásolhatja az értékpapírpiaci aktivitást.

Az ügy kapcsán megindult az egymásra mutogatás a szakmai-felügyeleti hatóságok között arról, hogy ki és milyen mértékben mulasztott az évekig tartó csalássorozat feltárásában. Ehhez kapcsolódóan gyakran hallhattunk az információszolgáltatás szabályozási és végrehajtási hiányosságairól is.

A mindenkori felügyelet (ma már a nemzeti bank) törvényi előírásokhoz kapcsolódó feladatai között mindig kiemelt szerepet kapott a pénzügyi vállalkozások jelentőrendszere, amely a pénzügyi kormányzat, illetve az Országgyűlés részére évente legalább egyszer kötelezően benyújtandó, a teljes szektor elemzésének alapjául szolgáló adatokat volt hivatva biztosítani.

Kezdetben az adatszolgáltatás a törvényben meghatározott mutatószámoknak való megfelelésre korlátozódott (például tőkeáttétel, nagyhitel-korlát betartása stb.), és elsősorban a bankok számára testreszabott információs lapokon történt, amelyeknek a tartalma és terjedelme a szabályozás specifikusabbá válásával egyre részletesebb és bővebb lett. A felügyeleti hatóság számára azonban a kilencvenes években kijózanító volt a bankcsődök sorozatos bekövetkezése, különösen azoknál a hitelintézeteknél, amelyeknek a kockázati kitettségét jellemző „csengőszámok” nem jelezték a probléma bekövetkeztét. Az Ybl Bank tőkemegfelelési mutatója (akkor ez volt a legfontosabb jelzőszám, hiszen a bank tőkeerejét mutatta) például folyamatosan messze magasan meghaladta a szektorét, mégis becsődölt.

A levont következtetések nyomán olyan, az ellenőrzést szigorító intézkedések léptek életbe, amelyek az elvárások szerint sikeresen tudják kezelni a banküzem biztonságos vitelének számos aspektusát az MNB és a PSZÁF felé való adatszolgáltatás előírásával. Ebből kifolyólag a felügyeleti ellenőrzés kifinomultabb módszerei egy olyan, a prudenciális szabályok teljes körű ellenőrzését szolgáló, harmonizált adatszolgáltatásra épültek, amely egyidejűleg elégíti ki a felügyeleti (prudenciális jellegű) és a jegybanki (monetáris) statisztikai igényeket. Az adatszolgáltatás struktúrájából és tartalmából adódóan pedig a mutatókat napi, havi, negyedéves és éves bontásban, elemzésre alkalmas módon biztosítja.

A pénzügyi közvetítőrendszer feletti ellenőrzés napjainkra nemzetközi dimenziót nyert. Az EU-tagállamok felügyeleti kontrolljának harmonizációját a közösség által kiadott állásfoglalások segítik. A nem kötelező jellegű, illetve a nemzeti joganyagba csak a későbbiekben és részben átemelni javasolt irányelvek a versenysemlegesség jegyében kiadott ajánlásoknak tekinthetők. Sajnálatos módon azonban megkockáztatható az a kijelentés, hogy a jelentőrendszer már nem kap kellő hangsúlyt az előírások között; számonkérhetősége, a valós tények feltárására vonatkozó alkalmassága korlátozottnak mondható.

A hazai felügyeleti ellenőrzés kezdettől fogva három pillérre támaszkodik. Előírások rögzítették az úgynevezett off-site (helyszínen kívüli) ellenőrzéshez szükséges adatokat, amelyek helytállóságának vizsgálatát on-site (helyszíni) ellenőrzések segítették. Végül, de nem utolsósorban az intézmények vezetőivel folytatott konzultációk is részei a felügyeleti tevékenységnek.

A „brókerbotrány” néven elhíresült csődhullám a lazább ellenőrzésből fakadó helyzettel magyarázható. A pénzügyi vállalkozásokról szóló törvénynek az elmúlt években számos újrakodifikált változatával találkozhattunk, amelyek azonban nem erősítették meg a felügyeleti jogkör eszköztárát, és így alkalmasságuk a valós helyzet feltárására legalábbis kérdésesnek bizonyult.

Az mindenesetre leszögezhető, hogy a törvényi szabályozás kötelezően előírta a hitelintézetek és pénzügyi vállalkozások (ideértve a tőzsdei szereplőket is) rendszeres, átfogó helyszíni felügyeleti ellenőrzését. Ezen túlmenően nagymértékben támaszkodott azokra a jelzésekre, amelyeket a hitelintézetek vezetőitől várt el, amennyiben azok a szolvencia veszélybe kerülését tapasztalták. Másrészt az is igaz, hogy az előírások nem transzparensek, betartásukat szinte követhetetlenül nehezítik a hivatkozások más rendelkezésekre, és tele vannak olyan bizonytalan, puha kitételekkel, mint például „megfelelő vagy rendszeres gyakoriság”.

Az adatszolgáltatások a PSZÁF funkcióinak (bank- és tőkepiaci felügyeletek) kibővítése mellett még eredményesen tudtak működni, de a jegybankba történő integráció miatt már legalábbis kétséges, hogy az így létrehozott felügyeleti struktúra hatékonyan el tudja látni különösen a rendszerkockázatok feltárására irányuló feladatait.

A hatékony felügyeleti munkához olyan stabil jogi és intézményrendszerre van szükség, amely haladéktalanul észleli a biztonságos működést veszélyeztető tendenciákat, és képes megszüntetni azokat. Ezt a célt tanácsos kitűzni, amivel elkerülhető nemcsak további brókercégek bedőlése, de az is, hogy ne legyen több károsult – akik bizalommal fektették be megtakarításaikat.