Harc a jobb munkahelyekért

A rendszerváltás óta a magyar vállalati szektorban jóformán nem lehetett észrevenni, hogy a munkavállalók érdekeit is képviselik bizonyos szervezetek. Azokban a periódusokban, amikor érdemi párbeszéd volt a politikai elit és az üzleti szféra között, az alkudozás jellemzően a politikusok, illetve az ő perspektívájukból kiemelten fontos vállalatok menedzsmentje és a befolyásos üzleti csoportok szakmai szervezetei között zajlott. A munkavállalók szempontjai legfeljebb közvetve jelentek meg, a munkavállalói jogosultságok apránként lemorzsolódtak, és az üzleti szektorban dolgozók munkajogi védettsége minimális szintre süllyedt. Miközben a nemzetközi munkaügyi gyakorlatban a rugalmas biztonság példáját tekintették követendőnek, nálunk is történtek lépések a munkaerőpiac rugalmasságának növelésére, ez azonban felemásan valósult meg. A piacgazdaságok konjunkturális hullámzásaiból adódó bizonytalanság terhe egyértelműen a munkavállalókra hárult, akik rugalmas alkalmazkodásukhoz nem kapták meg a biztonságot.

A magyar munkavállalónak jellemzően elemi szinten sincs meg az a védettsége, amely a biztonságot adná a nehéz időkben, például a munkahely elvesztése utáni álláskeresés időszakában. A politikusok és vállalatvezetők is ahhoz szoktak hozzá, hogy a magyar munkavállalók szervezetei nem tudnak érdemi nyomást kifejteni, így általában nem is számoltak érdemben a bérek növelésére és a munkakörülmények javítására irányuló követeléseikkel. Ebben építhettek arra is, hogy az államszocializmus időszakában a magyar szakszervezeti mozgalom elveszítette hitelességét.

Az utóbbi hónapokban azonban egyértelmű a változás. A munkavállalók elégedetlenek a helyzettel, és ennek érdekvédelmi csoportjaik révén hangot is adnak. Azok a menedzserek és politikusok, akik korábban esetleg egyfajta „gittegyletként” tekintettek a hazai szakszervezetekre, most kénytelenek azzal szembesülni, hogy sztrájkközeli a helyzet, s így megállapodási kényszer alakulhat ki a sikeresnek tűnő vállalatoknál is. Az ország zászlóshajóinak tekintett, döntően dunántúli székhelyű járműgyártó és elektronikai cégek szakszervezetei képesek fellépni: az érdekvédők tíz százalék körüli béremelést szeretnének, valamint a kötelezően ledolgozandó túlórák számának csökkentését követelik. Eközben a vállalati felső vezetők is egyre elégedetlenebbek: arra panaszkodnak, hogy a nincsenek alkalmas középvezetők. Ebben is megmutatkozik, hogy a potenciálisan szóba jöhető 30–50 éves korosztály jelentős hányada az elmúlt években külföldön vállalt munkát – és persze az oktatási rendszerünk fogyatékosságai is visszaköszönnek.

Ezek az új típusú munkaerőpiaci feszültségek nyilván a kormányzatnak is fejtörést okoznak. Különösen annak fényében, hogy az utóbbi időszakban a növekedés hajtóerejeként számontartott feldolgozóipar lendülete is alábbhagyni látszik. A magyar modell alapját eddig az alacsony bérek és gyenge munkavállalói jogosultságok mellett jövedelmező – és a szektorális különadóktól, illetve váratlan szabályozói beavatkozásoktól mentesülő – feldolgozóipari, elsősorban a járműgyártó multik adták. Lényegesen magasabb bérek, illetve nagyobb munkahelyi feszültségek mellett kiderülhet, hogy a hazai üzleti környezet már nem eléggé vonzó az ipari befektetőknek. Azt már eddig is tapasztaltuk, hogy új beruházók nem nagyon jönnek, a megvalósultak pedig döntően az EU-források allokációjához és a már itt működő multik újrabefektetéseihez kapcsolódtak.
Itt az idő a humánerőforrások minőségére koncentráló foglalkoztatáspolitikai fordulatra, amelynek a jogbiztonság is része – beleértve a munkavállalói jogok biztonságát is.