A rendszerváltás óta a magyar vállalati szektorban jóformán nem lehetett észrevenni, hogy a munkavállalók érdekeit is képviselik bizonyos szervezetek. Azokban a periódusokban, amikor érdemi párbeszéd volt a politikai elit és az üzleti szféra között, az alkudozás jellemzően a politikusok, illetve az ő perspektívájukból kiemelten fontos vállalatok menedzsmentje és a befolyásos üzleti csoportok szakmai szervezetei között zajlott. A munkavállalók szempontjai legfeljebb közvetve jelentek meg, a munkavállalói jogosultságok apránként lemorzsolódtak, és az üzleti szektorban dolgozók munkajogi védettsége minimális szintre süllyedt. Miközben a nemzetközi munkaügyi gyakorlatban a rugalmas biztonság példáját tekintették követendőnek, nálunk is történtek lépések a munkaerőpiac rugalmasságának növelésére, ez azonban felemásan valósult meg. A piacgazdaságok konjunkturális hullámzásaiból adódó bizonytalanság terhe egyértelműen a munkavállalókra hárult, akik rugalmas alkalmazkodásukhoz nem kapták meg a biztonságot.
A magyar munkavállalónak jellemzően elemi szinten sincs meg az a védettsége, amely a biztonságot adná a nehéz időkben, például a munkahely elvesztése utáni álláskeresés időszakában. A politikusok és vállalatvezetők is ahhoz szoktak hozzá, hogy a magyar munkavállalók szervezetei nem tudnak érdemi nyomást kifejteni, így általában nem is számoltak érdemben a bérek növelésére és a munkakörülmények javítására irányuló követeléseikkel. Ebben építhettek arra is, hogy az államszocializmus időszakában a magyar szakszervezeti mozgalom elveszítette hitelességét.
Az utóbbi hónapokban azonban egyértelmű a változás. A munkavállalók elégedetlenek a helyzettel, és ennek érdekvédelmi csoportjaik révén hangot is adnak. Azok a menedzserek és politikusok, akik korábban esetleg egyfajta „gittegyletként” tekintettek a hazai szakszervezetekre, most kénytelenek azzal szembesülni, hogy sztrájkközeli a helyzet, s így megállapodási kényszer alakulhat ki a sikeresnek tűnő vállalatoknál is. Az ország zászlóshajóinak tekintett, döntően dunántúli székhelyű járműgyártó és elektronikai cégek szakszervezetei képesek fellépni: az érdekvédők tíz százalék körüli béremelést szeretnének, valamint a kötelezően ledolgozandó túlórák számának csökkentését követelik. Eközben a vállalati felső vezetők is egyre elégedetlenebbek: arra panaszkodnak, hogy a nincsenek alkalmas középvezetők. Ebben is megmutatkozik, hogy a potenciálisan szóba jöhető 30–50 éves korosztály jelentős hányada az elmúlt években külföldön vállalt munkát – és persze az oktatási rendszerünk fogyatékosságai is visszaköszönnek.
Ezek az új típusú munkaerőpiaci feszültségek nyilván a kormányzatnak is fejtörést okoznak. Különösen annak fényében, hogy az utóbbi időszakban a növekedés hajtóerejeként számontartott feldolgozóipar lendülete is alábbhagyni látszik. A magyar modell alapját eddig az alacsony bérek és gyenge munkavállalói jogosultságok mellett jövedelmező – és a szektorális különadóktól, illetve váratlan szabályozói beavatkozásoktól mentesülő – feldolgozóipari, elsősorban a járműgyártó multik adták. Lényegesen magasabb bérek, illetve nagyobb munkahelyi feszültségek mellett kiderülhet, hogy a hazai üzleti környezet már nem eléggé vonzó az ipari befektetőknek. Azt már eddig is tapasztaltuk, hogy új beruházók nem nagyon jönnek, a megvalósultak pedig döntően az EU-források allokációjához és a már itt működő multik újrabefektetéseihez kapcsolódtak.
Itt az idő a humánerőforrások minőségére koncentráló foglalkoztatáspolitikai fordulatra, amelynek a jogbiztonság is része – beleértve a munkavállalói jogok biztonságát is.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.