A baloldal meghátrálása

Ahogy a világ felocsúdik a Brexit-sokkból, a közgazdászok és a politikusok kezdik felismerni, hogy súlyosan alábecsülték a globalizáció jelenlegi formájának politikai törékenységét. Az elégedetlenség a nemzeti identitások megerősödésében, a nagyobb mértékű demokratikus ellenőrzés és elszámoltathatóság iránti igényben, a centrista pártok elutasításában, illetve az elittel és a szakértőkkel szembeni bizalmatlanságban jelenik meg. Ez az ellenreakció megjósolható volt. Néhány közgazdász – köztük én is – korábban figyelmeztetett arra, következményei lesznek annak, hogy a gazdasági globalizáció azon intézmények hatáskörein is túlterjedt, amelyek amúgy szabályozzák, stabilizálják és legitimálják a piacokat.

Nagyobb meglepetés volt, hogy a globalizációval szembeni politikai ellenreakció döntően a jobboldalon valósult meg. Európában jellemzően nacionalista, populista politikusok nyertek teret, a baloldal csupán Görögországban és Spanyolországban kapott erőre. Az USA-ban a jobboldali demagóg Donald Trumpnak sikerült a republikánus establishmentet kiszorítania, míg a baloldali Bernie Sanders nem tudta felülmúlni a centrista Hillary Clintont.

A globalizáció miatt felszínre kerülnek azok a törésvonalak, amelyek a globális piacok előnyeinek kihasználáshoz szükséges képzettséggel és megfelelő forrásokkal rendelkező emberek és azok között alakul ki, akiknél hiányoznak ezek a tényezők. A jövedelmi és osztálykülönbségek – szemben a faji, etnikai vagy vallási alapon keletkező identitás-törésvonalakkal – hagyományosan a politikai baloldalt erősítették. Akkor miért nem volt képes most a baloldal arra, hogy a globalizációval szemben jelentős politikai kihívást testesítsen meg?

Az egyik válasz az, hogy a bevándorlás háttérbe szorított más globalizációs „sokkokat”. A szegény országokból érkező, teljesen eltérő kulturális hagyományokkal rendelkező migránsok és menekültek áradatának veszélyként való érzékelése felerősítette az identitás-törésvonalakat, s ennek a kihasználáshoz a jobboldali politikusok rendkívül jó helyzetben vannak.

A latin-amerikai demokráciák azonban ezzel ellentétes képet mutatnak. Ezen országok a globalizációt főként a külkereskedelem és a külföldi befektetések sokkjaként és nem bevándorlási sokként élték meg, miután korlátozott a Közel-Keletről vagy Afrikából érkező bevándorlás mértéke. Ebből adódóan a globalizációval szembeni latin-amerikai ellenválasz – Brazíliában, Bolíviában, Ecuadorban és Venezuelában – a baloldalon jött létre.

Hasonló a helyzet az európai összképtől eltérést mutató két országban, Görögországban és Spanyolországban is. Görögországban a fő politikai törésvonalat az Európai Bizottság és az IMF által megkövetelt megszorító intézkedések jelentik. Spanyolországba pedig mostanáig a legtöbb bevándorló a hasonló kulturális hátterű latin-amerikai országokból érkezett, így az ottani szélsőjobboldal nem rendelkezhetett azzal a táptalajjal, amely más európai országokban adott volt. A latin-amerikai és dél-európai példák azonban talán a baloldal még nagyobb gyengeségére is rámutatnak, vagyis arra, miszerint nincs egy világos baloldali program arra vonatkozóan, hogy miként lehet a kapitalizmust és a globalizációt a 21. századnak megfelelően átformálni.

Nagyrészt a baloldali közgazdászokat és technokratákat terheli ezért a felelősség. Ahelyett, hogy egy ilyen program kidolgozását elősegítették volna, túl könnyen megadták magukat a piaci fundamentalizmusnak, amelyet beépítettek nézeteik központi részébe. Még rosszabb, hogy ők állnak a hiperglobalizációs mozgalmak élén.

A tőke szabad mozgásának politikai normaként való megkoronázása az EU, az OECD és az IMF részéről az elmúlt évtizedek legvégzetesebb döntése volt a világgazdaság számára. Ahogy azt a Harvard professzora, Rawi Abdelal kimutatta, ezen törekvés élén az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején nem szabadpiaci ideológusok, hanem francia technokraták álltak, mint például Jacques Delors (Európai Bizottság) és Henri Chavranski (OECD), akik szorosan kötődtek a szocialista párthoz. Az USA-ban ezt az irányzatot a keynesiánus demokrata párthoz kötődő technokraták képviselték, mint például Lawrence Summers.

A francia szocialista technokraták a keynesianizmussal megbukott, 1980-as évek eleji mitterrand-i kísérletből kiindulva arra jutottak, hogy hazai gazdaságpolitika már nem lehetséges, és nincs valódi alternatívája a pénzügyi globalizá­ciónak.

A jó hír az, hogy megszűnt a baloldali intellektuális vákuum, és már nincs ok arra, hogy továbbra is érvényesüljön a „nincs más alternatíva” hittétele. A baloldali politikusoknak egyre kevesebb okuk van arra, hogy ne támaszkodjanak a közgazdaságtanra.

Vegyünk számba néhány példát: Thomas Piketty és Tony Atkinson számos intézkedésre tett javaslatot az egyenlőtlenség nemzeti szinten való kezelésére, míg Joseph Stiglitz és José Antonio Ocampo globális reformokat sürget. Brad DeLong, Jeffrey Sachs és a már említett Lawrence Summers pedig az infrastruktúrába és a zöldgazdaságba való állami beruházások mellett érvelnek. Egyszóval, elegendő muníció áll rendelkezésre, hogy a baloldal részéről egy programadó gazdasági válasz jöjjön létre.

Lényeges különbség a jobb- és baloldal között, hogy a jobboldal a társadalom mélyülő megosztottságából – a „mi” és az „ők” világából – húz hasznot, míg a baloldal úgy, hogy sikeres reformok révén felszámolja ezen megosztottságot. Egy új baloldali válasz hiányában a színtér teljes mértékben megnyílik a populista és a szélsőjobboldali erők előtt, akik – ahogy mindig is tették – mélyebb megosztottság és egyre több konfliktus felé vezetik majd a világot.

Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org