A szabadpiac dinamikai törvénye

Surányi György a német ízlést kielégítő jegybanktörvény antiinflációs monokultúráját kritizálta, amelyhez csatlakozott Zsadányi István Zsolt A termodinamika alaptörvénye és az infláció című cikkével, aki az eltérő induló ár- és bérszintek szerepére hívta fel a figyelmet. Az EU-t egy olyan víztartályhoz hasonlította, amelyben felhúzták a hideg és meleg vizet elválasztó lemezt, így elindult a hőmérséklet-kiegyenlítődés. A fejletlenebb országok nagyobb inflációját az alacsonyabb induló árszintjükkel magyarázta, amely ellen – csak az árstabilitásra figyelve – feleslegesen nagy erővel hadakoztak a jegybankok.

Úgy gondolom, hogy a munkaerő, a tőke és az áruk áramlása a kockázattal korrigált, nagyobb jövőbeli reálhozam irányába tart, amit szabadpiaci dinamikai törvényének neveznék.

Érvényesülését az EU országainak pályáján – induló pozíciójuk ismeretében – az alábbiakban elemzem. Induljunk ki az euró bevezetési évéből, ami 1999. Ekkorra a volt szocialista országok már maguk mögött hagyták a KGST összeomlásának sokkját, és rohamtempóban igyekeztek csatlakozni az EU-hoz, megfelelni szabadpiaci követelményeknek. 1999-ben a jelenlegi EU-országokban minél fejlettebb volt egy ország, annál magasabb volt az ár-, bér- és termelékenységi színvonala, amit döntően az országok technológiai színvonala határozott meg. A fejlettségi szintet az egy főre jutó vásárlóerő-paritáson mért GDP-vel, a technológiai szintet pedig az egy főre jutó nettó állóeszköz-állománnyal számszerűsítem. Az 1999-es szintek arányait a táblázat mutatja ahol legfejletlenebb ország szintje = 1.

Az EU gazdasági működésének lényege az emberek, áruk, tőkék szabad áramlásának biztosítása. Ezért az EU játékszabályait a szabadpiac érdekében és az állami beavatkozásokkal járó kockázatok ellen alkották meg. Az állami beavatkozások korlátozása növelte a „szabadpiaci dinamikai törvény” érvényesülési erejét az integrálódó piacokon. A magas technológia egyesítése a fejletlenebb országok alacsonyabb bérszintjével – az állami kockázatok csökkenése mellett – igen magas profitot ígért. Mind a működő, mind a hiteltőke áramolni kezdett a fejletlenebb országokba, felhajtva ott a munkaerő, a termékek, a tőkejavak iránti keresletet, relatíve gyorsabb bérnövekedést, illetve a termékek és tőkejavak áremelkedését okozva. A fejlettek nagymértékű tőke- és hitelkínálata azt eredményezte, hogy a kínált hitelek nominális kamatszintje a fejletlenebb országokban alig haladta meg a fejlettek – alacsonyabb inflációjához igazodó – hitelkamatait. Így a fejletlenebb országok magasabb inflációja miatt a reálkamataik igen alacsonyak lettek, valamint a fejletlenebb országok tőkeeszközárainak gyorsabb növekedése javuló hitel/fedezet rátákat eredményezett. Ezek együttesen racionalizálták a hitelre alapozott növekedést. A jegybankok küzdelme az árak növekedése ellen a reálárfolyamok túlerősödéséhez vezetett. Az Európai Központi Bank árstabilitási erőfeszítései 1999–2007 között körülbelül 20 százalékkal erősítették az eurót a többi kulcsvalutához képest.

Az eurózónán kívüli fejletlen országok pedig erősítették a valutájukat az euróhoz képest, hogy gyorsan tudják teljesíteni az eurózónához való kapcsolódás inflációs feltételét. A zónán belüli fejletlenebb országok esetében is megtörtént ez a reálárfolyam-erősödés, hiszen a fejlettebb zónába tartozó országokkal szemben az árfolyamuk azonos, miközben az inflációjuk magasabb volt. Végső soron a fejletlenebb országok külpiaci versenyképessége romlott a fejlettekkel szemben. Az EU külvilággal szembeni fizetésimérleg-egyensúlya mellett az unión belül a fejletlenebb országok jelentősen eladósodtak a fejlettek felé, a közhiedelemmel ellentétben főleg a magánszféra és kevésbé az állam eladósodása miatt. A görög és magyar eset kivétel. Az USA pénzügyi válsága az adósságokra terelte a figyelmet, a forró pénz és tőke menekülni kezdett onnan, ahol az adósságok a jövedelmekhez képest magasnak tűntek. A pánik sújtotta helyek azok a fejletlenebb országok voltak, melyek a nagyobb növekedés miatt eladósodtak, és ahova sok forró pénz is áramlott. A pénzkivonás sokukat csődközelbe vitte, főként azokat, ahol a gazdaság monetizáltsága már eléggé fejlett volt. A fenti leírás az alábbi tényeken alapul:

A tanulság az, hogy minél nagyobbak az induló gazdasági különbségek, a „szabadpiac dinamikai törvénye” annál jobban érvényesül. Az induló feltételek mellett a fejletlenebb EU-tagok eladósodnak a fejletteknél, és ha pénzpiaci pánik nem jön közbe, akkor kinőhetik az eladósodásukat. A hiteláramlást előidéző eltérések idővel leépülhetnek, a tőke- és hitelbeáramlás gyengülhet.

A felzárkózási fázisban természetesnek tekinthető módon megugró adóskockázatok miatt azonban gondoskodni kell olyan intézményekről, amelyek mérséklik az adósok fizetőképességét érintő esetleges piaci pánik pusztító erejét. Az EU 2008-ban nem rendelkezett ilyen intézményekkel, sőt az intézményeihez való túlzott ragaszkodás (például a maastrichti kritériumok vagy az EKB merev szabályozása) elhúzta a válságot. Érthető, hogy az EU válságkezelési teljesítménye érdemben gyengébb volt, mint a rosszabb pozícióból indult USA-é.