A vesztesek segélykiáltása

A Brexit-szavazás eredményét a mélyben nem is az Európai Unióból való kilépés motiválta, és éppen ezért fontosabb üzenetet hordoz, mint elsőre gondolnánk.

A szavazás mindenkit meglepett, de nem azért, mert a közvélemény-kutatások mást mondtak, hiszen az 50 százalék körüli valószínűség pontosan a kimenet kétesélyességére utal. Inkább azért volt meglepetés, mert el sem tudjuk képzelni az Egyesült Királyság kilépését, vagy éppen az ország ennek következtében történő darabokra szakadását – holott ugyanezt a Szovjetunió vagy Jugoszlávia szétesésekor már láttuk. Azt sem tudtuk megérteni, hogy a britek nem kis része miért ment el a szavazófülkébe, és milyen jövőképpel rendelkezett az EU-n kívüli élettel kapcsolatban. Ez utóbbi azonban nem a mi hibánk: a Leave-re szavazóknak tényleg nem volt jövőképük, lelkükben annál erősebb „múltképet” hordozva léptek be behúzni az X-et.

A szavazatok eloszlását figyelve, a kilépők között a vidéki, kevésbé iskolázott és idősebb szavazók voltak felülreprezentálva. Ez azonban nem valami intelligenciateszt eredményét magyarázza, hanem a szavazás üzenetére világít rá. Ez az a csoport ugyanis, amelyik a legjobban megszenvedte a globalizáció hatásait, és keserű romantikával tekint vissza az esetleg cseppet sem hősies, mégis szépnek tűnő múltra.

Az Egyesült Királyság 1973-ban csatlakozott az Európai Közösséghez, ami akkorra a legnagyobb, legtöbb dimenzióval rendelkező nemzetközi szövetség volt. A később Európai Unióként létező közösség nemcsak a második világháborút lezárni hivatott világrend fontos intézménye, de bizonyos szempontból a nagy földrajzi felfedezések, majd az ipari forradalmak által beindított globalizáció egyenes következménye is. Az ipari-technológiai know-how bölcsőjének számító Európa a globalizáció élharcosává vált, de ez nem jelenti azt, hogy a globalizáció előnyei, nevezetesen a munkamegosztásból, specializációból adódó magasabb jövedelem és nagyobb össztársadalmi jólét minden egyes szavazót egyformán pozitívan érintett. Sőt, a világ hiába lett összességében jobb hely, jobb közbiztonsággal, magasabb születéskor várható életkorral, magasabb iskolázottsággal, az alacsonyabb jövedelmi sávokba tartozók életét sokszor megkeserítette a technológiai fejlődés és a globalizáció.

Ez egyébként nem is meglepő. A korai ipari forradalmak kora is megszülte a maga veszteseit – s ahogy ezt Joseph Schumpeter kreatív rombolásos elméletéből tudjuk –, de ezzel munkaerőt szabadított fel az újonnan megszülető technológiák teremtette ipari termeléshez. Az utcára került emberek közül sokan új alkalmazást találtak. A második világháborút lezáró új világrend, majd aztán a Varsói Szerződés összeomlása utáni hidegháború lezárása merőben átrajzolta a világ technológiai, termelési térképét és munkaerőpiacát. A hidegháború évtizedeiben a globális termelési láncba bekapcsolódott országok összlakossága nagyjából 800 milliós volt, ez mára 3 milliárd főre nőtt. Míg az első ipari forradalom alapjaiban változtatta meg, hogyan termelünk, a második azt, hogyan élünk, a harmadik abban hozott újat, hogy hol történik a termelés. Mára a földrajzi határok eltűntek, és nemcsak a termelés mehet oda, ahova akar, hanem a munkaerő is.

A kreatív rombolásból destruktív rombolás lett: aki a hagyományos termelési központokban egyszer elvesztette az állásást, az sokszor nem kapott helyette mást, vagy amit kapott, az lényegesen rosszabb életszínvonalat biztosított neki, mint amit a daliás múltban megszokott. A távozásra szavazók otthona mellől eltűntek a gyárak, amelyek pedig ott maradtak, azokban olcsó kelet-európai vagy tengeren túli munkaerő dolgozik. A változás az elmúlt huszonöt évben olyan jelentős volt, hogy volt olyan angol falu, ahol az ott élő török kebabsütő is a Leave mellé tette le a voksát, mondván: túl sok a környéken a külföldi.

A rendkívül tőkeintenzív, ennélfogva viszont relatíve igen kevés munkaerőt igénylő új ipari forradalom a növekedésből származó jövedelem eloszlását is igen egyenlőtlenné tette, tovább rontva a termelés kiszervezése miatt amúgy is kedvezőtlen helyzetben levő, kevésbé képzett, fizikai jellegű munkából megélő rétegek életszínvonalát. Azon lehet vitatkozni, hogy a háború utáni, a békés jóléten alapuló európai politikai rendszer által kialakított viszonylag igazságos jövedelemeloszlás történelmi visszatekintésben mennyire tekinthető fenntarthatónak, vagy éppen anomáliáról van-e szó, de az évszázadokon át az euró­pai ipar és technológia fellegvárának számító brit gazdaság alól bizonyos szempontból kicsúszott a talaj. A „dezindusztrializáció” annyi munkahely elvesztéséhez vezet, amennyit az egyéb szektorok nem tudnak felszívni. A gyártásban jönnek a robotok, a belépő új iparágakba kevés, de magasabban képzett emberre van szükség, mint amit az angol vidék tömegével le tud szállítani.

Mindez jól magyarázza, miért szavaztak a vidékiek, az idősebbek és a kevésbé iskolázottak nagyobb arányban a távozásra. Ők azok, akik úgy érzik, számukra az integráció nem hozott semmi jót, viszont szétverte a helyi kisközösséget, és elvitt egy csomó munkahelyet. Az Egyesült Királyság persze az EU-n kívül nem lesz jobb hely, a globalizáció és a technológiai forradalom nehezen fordítható meg, a következményeit kezelni lehet, de megszüntetni nem. A vesztesek sajnos azok maradnak ezek után is, hiába kiáltottak hangos protestszavazatukkal segítségért.