A Brexit-szavazás eredményét a mélyben nem is az Európai Unióból való kilépés motiválta, és éppen ezért fontosabb üzenetet hordoz, mint elsőre gondolnánk.
A szavazás mindenkit meglepett, de nem azért, mert a közvélemény-kutatások mást mondtak, hiszen az 50 százalék körüli valószínűség pontosan a kimenet kétesélyességére utal. Inkább azért volt meglepetés, mert el sem tudjuk képzelni az Egyesült Királyság kilépését, vagy éppen az ország ennek következtében történő darabokra szakadását – holott ugyanezt a Szovjetunió vagy Jugoszlávia szétesésekor már láttuk. Azt sem tudtuk megérteni, hogy a britek nem kis része miért ment el a szavazófülkébe, és milyen jövőképpel rendelkezett az EU-n kívüli élettel kapcsolatban. Ez utóbbi azonban nem a mi hibánk: a Leave-re szavazóknak tényleg nem volt jövőképük, lelkükben annál erősebb „múltképet” hordozva léptek be behúzni az X-et.
A szavazatok eloszlását figyelve, a kilépők között a vidéki, kevésbé iskolázott és idősebb szavazók voltak felülreprezentálva. Ez azonban nem valami intelligenciateszt eredményét magyarázza, hanem a szavazás üzenetére világít rá. Ez az a csoport ugyanis, amelyik a legjobban megszenvedte a globalizáció hatásait, és keserű romantikával tekint vissza az esetleg cseppet sem hősies, mégis szépnek tűnő múltra.
Az Egyesült Királyság 1973-ban csatlakozott az Európai Közösséghez, ami akkorra a legnagyobb, legtöbb dimenzióval rendelkező nemzetközi szövetség volt. A később Európai Unióként létező közösség nemcsak a második világháborút lezárni hivatott világrend fontos intézménye, de bizonyos szempontból a nagy földrajzi felfedezések, majd az ipari forradalmak által beindított globalizáció egyenes következménye is. Az ipari-technológiai know-how bölcsőjének számító Európa a globalizáció élharcosává vált, de ez nem jelenti azt, hogy a globalizáció előnyei, nevezetesen a munkamegosztásból, specializációból adódó magasabb jövedelem és nagyobb össztársadalmi jólét minden egyes szavazót egyformán pozitívan érintett. Sőt, a világ hiába lett összességében jobb hely, jobb közbiztonsággal, magasabb születéskor várható életkorral, magasabb iskolázottsággal, az alacsonyabb jövedelmi sávokba tartozók életét sokszor megkeserítette a technológiai fejlődés és a globalizáció.
Ez egyébként nem is meglepő. A korai ipari forradalmak kora is megszülte a maga veszteseit – s ahogy ezt Joseph Schumpeter kreatív rombolásos elméletéből tudjuk –, de ezzel munkaerőt szabadított fel az újonnan megszülető technológiák teremtette ipari termeléshez. Az utcára került emberek közül sokan új alkalmazást találtak. A második világháborút lezáró új világrend, majd aztán a Varsói Szerződés összeomlása utáni hidegháború lezárása merőben átrajzolta a világ technológiai, termelési térképét és munkaerőpiacát. A hidegháború évtizedeiben a globális termelési láncba bekapcsolódott országok összlakossága nagyjából 800 milliós volt, ez mára 3 milliárd főre nőtt. Míg az első ipari forradalom alapjaiban változtatta meg, hogyan termelünk, a második azt, hogyan élünk, a harmadik abban hozott újat, hogy hol történik a termelés. Mára a földrajzi határok eltűntek, és nemcsak a termelés mehet oda, ahova akar, hanem a munkaerő is.
A kreatív rombolásból destruktív rombolás lett: aki a hagyományos termelési központokban egyszer elvesztette az állásást, az sokszor nem kapott helyette mást, vagy amit kapott, az lényegesen rosszabb életszínvonalat biztosított neki, mint amit a daliás múltban megszokott. A távozásra szavazók otthona mellől eltűntek a gyárak, amelyek pedig ott maradtak, azokban olcsó kelet-európai vagy tengeren túli munkaerő dolgozik. A változás az elmúlt huszonöt évben olyan jelentős volt, hogy volt olyan angol falu, ahol az ott élő török kebabsütő is a Leave mellé tette le a voksát, mondván: túl sok a környéken a külföldi.
A rendkívül tőkeintenzív, ennélfogva viszont relatíve igen kevés munkaerőt igénylő új ipari forradalom a növekedésből származó jövedelem eloszlását is igen egyenlőtlenné tette, tovább rontva a termelés kiszervezése miatt amúgy is kedvezőtlen helyzetben levő, kevésbé képzett, fizikai jellegű munkából megélő rétegek életszínvonalát. Azon lehet vitatkozni, hogy a háború utáni, a békés jóléten alapuló európai politikai rendszer által kialakított viszonylag igazságos jövedelemeloszlás történelmi visszatekintésben mennyire tekinthető fenntarthatónak, vagy éppen anomáliáról van-e szó, de az évszázadokon át az európai ipar és technológia fellegvárának számító brit gazdaság alól bizonyos szempontból kicsúszott a talaj. A „dezindusztrializáció” annyi munkahely elvesztéséhez vezet, amennyit az egyéb szektorok nem tudnak felszívni. A gyártásban jönnek a robotok, a belépő új iparágakba kevés, de magasabban képzett emberre van szükség, mint amit az angol vidék tömegével le tud szállítani.
Mindez jól magyarázza, miért szavaztak a vidékiek, az idősebbek és a kevésbé iskolázottak nagyobb arányban a távozásra. Ők azok, akik úgy érzik, számukra az integráció nem hozott semmi jót, viszont szétverte a helyi kisközösséget, és elvitt egy csomó munkahelyet. Az Egyesült Királyság persze az EU-n kívül nem lesz jobb hely, a globalizáció és a technológiai forradalom nehezen fordítható meg, a következményeit kezelni lehet, de megszüntetni nem. A vesztesek sajnos azok maradnak ezek után is, hiába kiáltottak hangos protestszavazatukkal segítségért.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.