Rövid a pad

Valakik hiányoznak a vádlottak padjáról – jegyezte meg egyik újságíró-kollégám a Quaestor-per egyik szünetében, amikor éppen a vádlottakhoz tartozó egyik „érdeklődő” – többek füle hallatára – halálosan megfenyegette az egyik károsultat. Aki kétségbeesésében arról faggatta az egyik vádlottat, hogyan tud nyugodtan aludni. A fenyegetés következmények nélkül maradt, helyette csaknem az amiatt jajveszékelni kezdő hölgyre hívtak rendőrt.

De legalább a Quaestor- és a néhány nappal korábban kezdődött Buda-Cash-perben azokat vádolta meg az ügyészség, akik nagy valószínűséggel elsikkasztották az ügyfelek pénzét. Ám mivel még ez sem volt elég, fiktív ügyleteket is kreáltak. A vádiratok szerint már 1996-ban, illetve 1998-ban nyitottak nem létező ügyfelek nevére számlákat, hogy azon keresztül magukat pénzhez és értékpapírokhoz juttassák, a végrehajtott ügyletek fedezete pedig a valós ügyfeleik közös letéti számláján kezelt vagyon volt.

A kamuszámlák nyitásának időzítése azért döbbenetes, mert éppen azokban a hónapokban pattant ki a rendszerváltást követő addigi legnagyobb bankbotrány, amelyet az idézett elő, hogy a Postabank és vezetése gyakorlatilag mindenkit félrevezetett, könyvelését is hanyagul vezette, számos törvényi kötelezettséget és előírást elmulasztott teljesíteni, hogy elrejtse a mintegy 150 milliárd forintos veszteségét.

Márpedig a quaestoros Tarsoly Csaba, a buda-cashes Pintér Zoltán és társaik akkor még nem sejthették, hogy a Postabank-ügynek gyakorlatilag semmilyen személyi konzekvenciája nem lesz. Hiszen az ügyészség bár 36 milliárd forint értékben elkövetett hűtlen kezelés miatt vádolta Princz Gábort, tízévnyi pereskedést követően, 2009 februárjában a Legfelsőbb Bíróság ennek mindössze tízezredét kitevő, 3,6 milliós pénzbüntetést rótt ki a Postabank egykori első emberére.

De a vádiratok szerint a brókercégek azt követően is folytatták üzelmeiket, hogy 2003 közepén fény derült a K&H-s Kulcsár Attila és társai ügyére, melyben két évvel később az ügyészség mintegy 23 milliárd forintnyi sikkasztás, pénzmosás, vesztegetés és más bűncselekmények elkövetés címén emelt vádat. Az elsőfokú ítéletre tizenkét évig kellett várni, s az ugyan a Postabankénál súlyosabb lett, de az elkövetési értékhez viszonyítva így is enyhének tekinthető. Ám a 2015 végén kihirdetett verdiktet jóval megelőzte a Quaestor, a Buda-Cash és a Hungária botránya.

Furcsa, hogy utóbbiak a nem messze tőlük csapkodó hullámok ellenére is nyugodtan folytatták a törvénytelenségeket. Ezt vélhetően csak úgy tudták megtenni, hogy tisztában voltak azzal, rájuk valamilyen okból nem csaphat le a törvény szigora. E feltételezést erősíti, hogy a piacon már hosszú évek gyanú övezte a Buda-Cash és a Quaestor tevékenységét. Igaz, az egyik vezető hazai alapkezelő első embere még a botrány kipattanását követőn is nyilvánosan csak azt merte közölni: nem gondolták, hogy a pénzeket magukhoz csábító magas hozamok mögött bűncselekmények álltak. De legalább ő vállalta a felelősséget abban, hogy a kételyeiket nem mondták hangosabban.

Az azonban nehezen hihető, hogy a felügyelethez két évtizeden át nem jutottak el a piaci feltételezések, amelynek ráadásul az idők folyamán egyre erősebb eszközei is voltak a törvénytelenségek leleplezésére. Mégis, még 2014 novemberében – tehát alig három és fél hónappal a botrány kipattanása előtt – is áldását adta a Quaestor 70 milliárd forintos kötvénykibocsátására.

Kétségtelenül nehéz eligazodni a brókerperekben a vádlottak által jócskán összekuszált informatikai rendszerek, adatok útvesztőiben. Ennek igazát a perben az ügyész, a bíró és az ügyvédek a saját bőrükön érzik. Csak remélni lehet: nem ez lesz az akadálya annak, hogy ezúttal valóban a súlyával arányos büntetést kapják a százmilliárd forintot meghaladó csalások elkövetői.

Persze nem gyűlt volna össze ez az adattenger, ha a hatóságok korábban gátat vetettek volna e folyamnak. Az, hogy a késlekedésben szerepe volt-e annak, hogy a Buda-Cash és a Quaestor is termelt vaskos hozamokat befolyásos személyeknek és állami intézményeknek, félő, soha nem derül ki.