Stiglitz: A Brexit utáni jövő

Hosszú időbe telik, amíg Nagy-Britannia, Európa és a világ megemészti a Brexit-népszavazás összes következményét. A legsúlyosabbak attól függnek majd, hogy az EU miként reagál a brit kilépésre. A legtöbben kezdetben abból indultak ki, hogy az EU nem fog a saját farkába harapni. Elvégre is mindenkinek az az érdeke, hogy a válás békés legyen. A válások azonban – ahogy azt sok esetben látni – csúnyán is történhetnek.

Az Egyesült Királyság és az EU is profitál a külkereskedelmi és gazdasági integrációból, és ha az EU komolyan veszi saját hitvallását arról, hogy a szorosabb gazdasági integráció előnyösebb, akkor vezetői ebben a helyzetben is a lehető legszorosabb kapcsolatok kialakítására törekednének. Jean-Claude Juncker, a luxemburgi társaságiadó-elkerülési mechanizmusok kiépítője, a jelenlegi Európai Bizottság elnöke azonban keményvonalas álláspontot képvisel: azt mondta, hogy „a kilépés kilépést jelent”.

Ez a reflexszerű reakció talán érthető, ha arra gondolunk, hogy lehet, Junckerre úgy emlékeznünk majd, mint aki akkor állt az EU élén, amikor az unió elindult a szétesés felé. Szerinte más országok kilépéstől való elrettentéséhez az EU-nak kérlelhetetlennek kell lennie, és így csak éppen valamivel többet szabadna majd az Egyesült Királyságnak felkínálnia, mint amit a WTO-megállapodások amúgy is garantálnak. Más szóval, Európát nem az integráció kedvező hatásaival kell összetartani, amelyek jóval meghaladják az integráció költségeit. A gazdasági jólét, a szolidaritás érzete és a büszke európaiság nem elég Juncker szerint. Európát a fenyegetésekkel, a megfélemlítésekkel és a félelemmel kell összetartani. Ez az álláspont semmibe veszi a Brexit-népszavazás és az amerikai republikánus párt előválasztásának tanulságait, miszerint a társadalom nagy része nem él jól. Az elmúlt négy évtized neoliberális programja talán jó volt a társadalom felső 1 százalékának, de kedvezőtlen a többieknek. Már régóta azt jeleztem előre, hogy ennek a stagnálásnak végül politikai következményei lesznek. Ez az időszak most jött el.

Az Atlanti-óceán mindkét partján az emberek úgy gondolják, hogy a különböző külkereskedelmi megállapodások okozzák a gondjaikat. Ez leegyszerűsítés, azonban megérthető, hogy erre a következtetésre jutottak. A mostani külkereskedelmi megállapodásokat zárt ajtók mögött kötik, ahol a cégek érdekeit képviselik, miközben az átlagember vagy a munkavállaló teljesen ki van zárva a tárgyalásokból. Nem meglepő módon ennek eredménye az, hogy a munkavállalók alkupozíciója tovább gyengül, erősítve a szakszervezeti és munkavállalói jogokat aláásó törvényalkotás hatásait.

Bár a külkereskedelmi megállapodások is hozzájárultak ezen egyenlőtlenség kialakulásához, a politika súlypontjának tőke felé történő billenése jóval nagyobb szerepet játszott ebben. Például a szellemi tulajdonjogokra vonatkozó szabályozások növelték a gyógyszercégek lehetőségeit az árak növelésére. A cégek piaci erejének növekedése de facto a reálbérek csökkenésével, illetve az egyenlőtlenség növekedésével jár együtt, amely a legtöbb fejlett ország ismertetőjelévé vált mára.

A stagnáló és csökkenő reálbérek hatása ötvöződik a megszorítások következményeivel, ami a közszolgáltatások visszavágásával fenyeget, amelyektől sok közepes vagy alacsony jövedelmű munkavállaló függ. Az így kialakuló gazdasági bizonytalanság a migrációval ötvözve egy toxikus elegyet hozott létre a munkavállalók számára. Sok menekült azon háborúk áldozata, amelyek létrejöttében a Nyugat szerepet játszott. Segítésük morális felelőssége mindenkinek, de különösen az egykori gyarmattartó országoknak.

Bár sokan tagadják, az alacsonyan képzett munkavállalók kínálatának emelkedése – csökkenő kereslet mellett – alacsonyabb egyensúlyi bérekhez vezet. Amikor pedig a bérek már nem csökkennek, vagy azokat már nem lehet csökkenteni, akkor emelkedik a munkanélküliség. Ez okozza a legnagyobb gondot azon országokban, ahol a nem megfelelő gazdaságpolitika igen magas szintű munkanélküliséget okozott.

A lefelé tartó bérnyomás és a közszolgáltatások visszavágása a középosztály kizsigerelését eredményezi, amelynek az Atlanti-óceán mindkét partján hasonlók a következményei. A közép- és munkásosztálybeli háztartások nem élvezték a gazdasági növekedés kedvező hatásait. Tudják, hogy a bankok okozták a 2008-as válságot, azonban azt látták, hogy milliárdokat öltek a bankok megmentésébe, miközben csekély összegeket fordítottak az otthonaik és állásaik megmentésére. Egy teljes munkaidőben dolgozó férfi munkavállaló medián reáljövedelme az USA-ban jelenleg alacsonyabb, mint volt négy évtizeddel ezelőtt. Nem csoda, ha a választópolgárok dühösek. A düh motiválta szavazás azonban nem oldja meg a problémákat, és tovább súlyosbíthatja a politikai és gazdasági helyzetet.

Alapelvnek számít a közgazdaságtanban, hogy fátylat borítunk a múltra. A La Manche-csatorna mindkét partján a politikának most arra kellene irányulnia, hogy megértse, egy demokráciában miként lehet az, hogy a politikai establishment ilyen keveset tett oly sok ember gondjainak kezelésére. Minden uniós kormánynak most azt kellene tartania fő céljának, hogy javítsa az átlagemberek életkörülményeit. Még több neoliberális ideológia nem fog segíteni.

Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org