Az új magyar modell

A magyar gazdaság teljesítményének és kilátásainak megítélése ellentmondásos. Az elmúlt évek makropénzügyi stabilizációs eredményeit az elemzők nagy része elismeri, a hosszabb távú fejlődési perspektívákkal kapcsolatban viszont sokan szkeptikusak. A bírálók jellemzően két metszetben mutatnak rá a magyar gazdasági növekedés korlátaira. Egyrészt a beruházások, különösen a magánberuházások volumenét látják kritikusan alacsonynak, másrészt a statisztikai adatok szerint kedvező munkaerőpiaci folyamatok mögött mérési és tartalmi problémákat látnak. Mindkét szempontnál érdemes kicsit elidőzni.

A magyar gazdasági beruházások alakulását az elmúlt másfél évtizedben döntően a kormányzati beruházások trendje határozta meg. A kormányzati beruházások pedig a választások ciklikusságát követték: a választási évekre felfutottak, ezt követően viszont visszaestek. Az uniós forrásokhoz kapcsolódó fejlesztések ciklusai némileg módosították a trendet. 2015 végén a magyar kormányzat extra erőfeszítéseket tett az EU-források minél teljesebb felhasználása érdekében, ennek volt köszönhető, hogy a beruházások 7 százalékkal nőttek a tavalyi utolsó negyedévben. Megtörtént viszont a kormányzati beruházások korrekciója 2016 elején, és emiatt a teljes magyar gazdasági beruházás is közel 10 százalékkal mérséklődött. A magánberuházások ugyan végre nem csökkentek, de így is csupán stagnáltak. Látható tehát, hogy a jelenlegi magyar fejlődési modellben a beruházási korlát effektív: a választási, illetve az uniós fejlesztési ciklusoktól függő kormányzati beruházások cikcakkjai mellett ugyanis évek óta elégtelen szinten vannak a magánberuházások. A felmérések szerint ennek fő oka a hazai üzleti környezet kiszámíthatatlansága.

Eközben a statisztikák a foglalkoztatás látványos bővülését jelzik. A válság mélypontja óta Magyarországon több mint 600 ezer fővel nőtt a foglalkoztatás, a ráta gyakorlatilag elérte az uniós átlagot. Ezt két tényezővel szokás korrigálni. Egyfelől a magyarországi foglalkoztatás bővülése nem kis részben a közfoglalkoztatás keretében történt, másfelől ugrásszerűen megnőtt a külföldön dolgozók aránya. E két tényező együtt a foglalkoztatás felfutásának mintegy felét magyarázza. 2014 vége óta viszont az elsődleges munkaerőpiacon foglalkoztatottak száma immár nagyobb, mint a válság előtti csúcsponton volt, lassan eléri a négymilliót. Ezzel párhuzamosan történelmi mélypontra esett vissza a munkanélküliek aránya, sőt az ország több régiójában, illetve számos ágazatban jelentős munkaerőhiány alakult ki. Ebből a szempontból a társadalmi korlátok a mérvadók: a súlyos területi egyenlőtlenségek és az országon belüli mobilitás gyengesége, a képzetlenek viszonylag magas aránya, a nemzetközi vándorlás kedvezőtlenül alakuló trendjei, mindezek mögött pedig végső soron a szegénységgel párosuló munkaerőpiaci hátrányok nagymérvű újratermelődése.

A közelmúlt európai tapasztalatai két, viszonylag sikeres gazdasági fejlődési modellre szolgáltattak példát. Az üzleti szolgáltatások dinamizmusán alapuló modell kulcsa az innovatív vállalkozói kultúra és az azt támogató szabályozói, illetve pénzügyi környezet, a feldolgozóipar-centrikus modell sikere viszont döntően a tőkevonzás tényezőin múlik. Ezek között az adóterhek mellett a munkavállalók képzettségének és a közszolgáltatások minőségének van kiemelt szerepe. A magyar pálya inkább az utóbbi modellre emlékeztet, az üzleti környezet stabilitásának hiánya és a társadalmi korlátok viszont jelentősek. Ilyen paraméterek mellett a turizmushoz kapcsolódó szektorok lehetnek még a fejlődés motorjai, ahogyan az bizonyos mediterrán régiókban történik. Ennek ára viszont tipikusan az egyenlőtlenségek további növekedése és az informalitás terjedése.