A bruttó hazai termék (GDP) a történelem legnagyobb hatással bíró mérőszámának nevezhető. Az amerikai kereskedelmi minisztérium „a 20. század egyik legnagyobb találmányának” tartja. Hasznosságában és állandóságában azonban politikai realitások játszanak szerepet, nem gazdasági megfontolások.
A legtöbbünk számára a GDP egy adott ország gazdasági kibocsátásának mérőszámát jelenti. Ennél azonban a GDP többet jelent. A GDP és az, hogy milyen gyorsan növekszik, a fejlődés, a jólét és a geopolitikai erősség univerzális jelzőszáma. A GDP-nek azonban jól dokumentált hiányosságai is vannak. Például a rövid távú GDP azon produktív tevékenységek eredményeképpen növekszik, amelyek szennyezik vagy erodálják a környezetet. A GDP alapvetően egy materialista koncepció, amelynél a minél magasabb szintű termelés számít az egyetlen fontos tényezőnek. Az teljesen más kérdés, hogy ezáltal jobb helyzetbe kerülnek-e az emberek. Az elégedetlenség az utóbbi években arra vezette a politikusokat, hogy alternatív, emberközpontúbb mérőszámot találjanak. A GDP-n túlmutató mérőszám megtalálása azonban nehéznek bizonyult, amire a történelem adja meg a választ. Valójában azok a mérőszámok, amelyek a GDP előképei voltak, lényegében emberközpontúak voltak. Annak megértése, hogy ez miért változott meg, rávilágíthat a GDP folyamatos dominanciájára.
A GDP jelenlegi látszólagos nélkülözhetetlenségének ismeretében meglepőnek tűnhet, hogy az 1930-as évekig a kormányok számára a gazdaság egyetlen statisztikai mérésének az adóbecslés számított. Ez 1929. október 29-én, a fekete kedden megváltozott. Ahogy a nagy gazdasági világválság kitört, a kormányok felismerték, hogy valójában semmilyen információjuk nem volt arról, hogy mi történik az emberekkel.
Az amerikai kongresszus felismerte, hogy szükség van egy átfogó statisztikai képre a gazdaságról, de nem tudta, miként állíthatja elő ezt. A kongresszus Simon Kuznetshez, a Szovjetunióból emigrált közgazdászhoz, későbbi Nobel-díjashoz fordult, és arra kérte fel, hogy határozza meg és számolja ki az akkor „nemzeti jövedelemnek” nevezett mutatószámot.
A nemzeti jövedelem nem volt teljesen új fogalom, azonban ez volt az első alkalom, hogy a politikusok alkalmasnak találták arra, hogy használják. Ahogy a kifejezés is mutatja, ez a mérőszám a jövedelmet hangsúlyozza ki, azt az elérhető pénzösszeget, amely az embereknél marad a „nap végén”. Kuznets következtetései sokkolóak voltak: az amerikaiak csupán a felével rendelkeztek annak a jövedelemnek, amit a válság előtt megkerestek. Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök adminisztrációjának a nemzeti jövedelem emelése és annak biztosítása vált elsődleges prioritássá, hogy az emberek többet kereshessenek.
Amikor azonban az USA belépett a II. világháborúba, más dolgok lettek fontosak. A háborús szükségleteket fedező termelés mellett az már nem volt kiemelt kérdés, hogy mennyi pénzt visznek haza az emberek. Ebből adódóan a politikusok a nemzeti jövedelmet tudatosan bruttó nemzeti termékre változtatták, amely csupán az előállított termékek értékét mutatta meg. A nemzeti jövedelem és a GNP számszerűen ugyanaz – a definíció szerint az előállított jövedelem az előállított termékek értékével egyenlő. A lényeges különbség az, hogy a GNP nem veszi figyelembe, hogy a jövedelmet miként osztják el.
Kuznets az ellen érvelt, hogy ezt az alapvető változtatást hosszú távon fenntartsák, és arra sürgette a kormányokat, hogy ismét a jövedelemre és annak elosztására fókuszáljanak. Háborús időszakban észszerű lehet, hogy a háború megnyeréséhez szükséges termékek termelésére koncentrálnak. Békeidőben azonban – érvelt Kuznets – a termékek termelése csak egy eszköze a végső célnak, az emberek által elérhető, hazavitt jövedelemnek. Kuznets észrevételeit azonban nem vették figyelembe. Röviddel a háború után az amerikai kormányzat újfajta kihívásokkal – a visszatérő katonák integrálásával, a Szovjetunió növekvő fenyegetésével és a romokban heverő Európa újjáépítésével – nézett szembe, amely fontosabb üggyé vált az egyes egyének jövedelmének kérdéséhez képest.
Mindeközben, a politikusok azt látták, hogy a háborús termelés jelentős GNP-növekedést eredményezett, és úgy döntöttek, hogy mindenáron megőrzik ezt a gazdasági mérőszámot. A II. világháború óta a GNP (amely kis módosítással az 1990-es években GDP-vé vált) növekedésére úgy tekintenek, amely szinte minden problémára megoldást jelent. Ez a fajta növekedés a hatalmon lévők univerzális céljává vált. A torta növelése – szólt az általános nézet – azt jelenti, hogy mindenki nagyobb szeletet kap.
A fentiek megmagyarázzák, hogy miért a GDP maradt az egyes országok gazdaságának domináns mérőszámává, és egyben miért jelent kihívást azoknak, akik úgy gondolják, hogy létezik ennél megfelelőbb alternatíva. Bármilyen alternatív mutató és bármilyen mérési stratégia, amely a termelés növekedésével szemben másra vonatkozik, szükségessé teszi, hogy a politikusok megválaszolják a közjóval kapcsolatos nehéz kérdéseket, amivel egyik vagy másik választórétegük elfordulását kockáztatják.
Milyen társadalomban akarunk élni? Nem kellene a béreket és a jövedelmeket igazságosabban elosztani, különösen a klímaváltozás fényében, amely probléma mindenkit fog érinteni, miközben azt egy kisebbség aránytalanul nagy mértékben idéz elő? A GDP politikai használhatóságán, és azon a narratíván, miszerint a GDP növekedése mindenkinek kedvez, nehéz lesz felülkerekedni. Addig is, mindig a termelés lesz fontosabb az embereknél.
Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.