Személyre szabott gyógyítás

Kórházban jártam a napokban egy kiújult sportsérüléssel, és miközben a régi leleteim után kutattam, azon morfondíroztam, mennyivel gyorsabban szabadulhatnánk egymástól – az egészségügy meg én –, ha az egyébként villámkezű orvosnak nem kellene újra és újra begépelnie a rendszerbe a komplett anamnézisem. Annyi az adat az egészségügyben, és olyan sok forrásból, olyan változatos formában (írásban, szóban, laboreredményben, képben, hangban) érkezik, hogy alig győzzük gyűjteni. A bennük rejlő összefüggések felismerése, majd a diagnózishoz szükséges következtetések levonása pedig még csak ezek után következik. Ha mindez sikerül, azzal nemcsak az orvosok, de a betegek is jól járnak. Az azonnal elérhető, kéznél lévő információval nem pusztán időt spórolhatunk, de életet is menthetünk, és jelentős költségeket takaríthatnánk meg a mindig forráshiányos egészségügyben.

Az egészségügyi adataink összegyűjtése, elérhetővé tétele után a gyógyítás mindig az adatok helyes értelmezésével kezdődik. Ebből a szempontból úgy is mondhatnánk: az adattudomány az orvostudomány kistestvére. Minél többet tudunk a betegről – nemcsak a pillanatnyi állapotáról, de a kórelőzményeiről, életkörülményeiről is –, annál gyorsabb és pontosabb lesz a diagnózis felállítása. Persze, ha igazán biztosra akarunk menni, akkor jó, ha kéznél van további százezer, hasonló cipőben járó beteg kartonja is. Hiszen a betegség beazonosítása részben mintázatok összevetése: sokszor, sokféleképpen elmesélt kórtörténetek egymás mellé állítása. A helyszín, az idő és a szereplők változnak, de a cselekmény többnyire hasonló. Az orvosnak ilyenkor az egyedi diagnózis felállításához ezt a közös vezérszálat kell felfejtenie az előtte heverő sok-sok ezer betegtörténetből, amelyeket a kartonok rejtenek.

Csak legyen, aki végigböngészi őket. Ha nem áll a rendelkezésünkre egy dr. House-hoz – lányaim kedvenc sorozatkarakteréhez – fogható kaliber, akinek a fejében ott van a Johns Hopkins Egyetem könyvtárában fellelhető összes eset, akkor célszerű ezt a munkát egy, az embernél gyorsabb, hibatűrőbb rendszerre bízni. Hogy miért? Egy átlagos ember körülbelül egymillió gigabyte, az egészségügy számára hasznos adatot „termel” élete során. Ez nagyjából annyi, mintha teleírnánk vele háromszázmillió kötetet az Orvos a családban saját kiadású változatából. A betegkartonok, orvosi jelentések, kutatások vagy a hordozható orvosi eszközök és fitnesztrackerek által szolgáltatott adatok mennyisége elképesztő ütemben nő, becslések szerint két és fél havonta megduplázódik. Ennek nagyobb része emésztetlenül folyik át az egészségügyi rendszereken, és csak elenyésző része hasznosul a gyógyításban.

Ezzel az adatrobbanással csak erre fejlesztett informatikai megoldásokkal tarthatunk lépést. A Watson névre hallgató kognitív, azaz tanulásra képes, mesterséges intelligencián alapuló rendszerünk például tizenöt másodperc alatt rágja át magát negyvenmillió orvosi dokumentumon, szakértőként értelmezve a szöveget, felismerve benne a diagnosztikai szempontból fontos összefüggéseket. Persze egyelőre nem sok ellátóegység engedhet meg magának ilyen segítséget, de a jó hír az, hogy a gyógyítás színvonalának emeléséhez azért nem kell minden kórházba kognitív megoldás. Első lépésként az is megtenné, ha a rendelkezésünkre álló rengeteg adatot okosabban rendszereznénk, és megnyitnánk minden kórház, rendelő és gyógyszertár előtt.

Az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Tér elindításával itthon is megtörtént az első lépés: létrejött az alapja egy felhőalapú kommunikációs infrastruktúrának azzal a küldetéssel, hogy a jövőben egységesen kezelje és bárki számára hozzáférhetővé tegye a hazai egészségügyi rendszerekben összegyűlt temérdek adatot. Éppen ilyen és ehhez hasonló fejlesztésekre van szükség ahhoz, hogy egyszer megnyílhasson az a képzeletbeli könyvtár, amelynek a polcain okosan katalogizálva ott sorakozik minden betegtörténet, és amelynek minden kötete akár egyszerre is kikölcsönözhető. Ahogy gyarapszik a diagnózis során használható egészségügyi adatok tömege, úgy haladunk majd a tömegellátás megszűnése, azaz a személyre szabott gyógyászat felé.

Ha minden kórelőzmény, lelet, terápia és kutatási eredmény közkinccsé válik és egyetlen helyről elérhető lesz, jöhetnek azok a fejlett informatikai megoldások is, a melyek segítenek feldolgozni és értelmezni őket. Az IDC kutatócég szerint két éven belül a világ egészségügyi ellátórendszereinek harminc százaléka már a kognitív számítógépek rendszereire fog támaszkodni. Személyre szabott gyógyszeres és génterápiák felállítása, krónikus betegségek kezelése, daganatos betegségek korai felismerése – ezekben segítik majd az orvosokat az okos rendszerek.

Mindezek mellett lassan a hordozható orvosi eszközök és egyéb okosszenzorok használata is a mindennapjaink részévé válik, így nemsokára talán majd komplexebb, súlyos idegrendszeri betegségeket is kezelni tudunk. Kanadában, ahol több mint százezer ember szenved Parkison-kórban, egy kísérleti projektben ilyen mobileszközökkel monitorozzák a betegeket, hogy a szenzorokból érkező valós idejű adatok alapján térképezzék fel a kórt, és személyre szabott terápiákat javasolhassanak a betegeknek. Hasonlóan alakíthatnánk ki itthon is rendszereket a stroke vagy a diabétesz kezelésére.

Watson nemrég Japánban egy hatvanéves hölgy leleteinek elemzésekor a leukémia egy olyan ritka fajtáját szúrta ki, amelyet az orvosok korábban félrediagnosztizáltak. Watsonnak mindössze tíz percre volt szüksége ahhoz, hogy a hölgy genetikai kódját összevesse húszmillió másik beteg adataival, felállítsa a pontos diagnózist, és ezzel megmentse az életét. Ne feledjük azt se, hogy a megfelelő pillanatban és helyen húszmillió beteg digitalizált kartonja állt rendelkezésére a kórkép beazonosításához.

A munka mindig az adatok összeterelésével és megosztásával kezdődik. Ha ezzel megvagyunk, ráérünk eldönteni, hogy egy kognitív rendszerre bízzuk az értelmezésüket és a javaslattételt, vagy esetleg felvesszük mellé dr. House-t is. Hiszen ne felejtsük: a szakértő orvosra természetesen továbbra is szükség lesz.