Új világ, új cél

Alapvető gazdaságpolitikai fordulatot vizionál minapi írásában John Williams, a San Franciscó-i szövetségi tartalékbank (Fed) elnöke. Azzal érvel, hogy az alacsony kamat, infláció és növekedés elnyúlónak látszó korában a jegybankoknak nem marad eszközük, hogy a következő válság során beavatkozzanak. Kamatot nagymértékben nem csökkenthetnek, és a nem szokványos fegyvertár is kiürült. Ráadásul az erőfeszítések ellenére a deflációs veszély is alig múlik. Újragondolná tehát Williams a monetáris politikát, különösen az inflációs célkövetés rendszerét, és jóval támogatóbb fiskális környezetet alakítana ki.

A nagy recessziót követő új helyzet leírására Williams szerint is a tartós pangás elmélete a legalkalmasabb, az a teória, amelyet a harmincas években Alvin Hansen alkotott meg, az utóbbi időkben pedig a harvardi Larry Summers, volt pénzügyminiszter frissített fel. A tézis központi eleme az, hogy a természetes kamatráta – amely nem fűti túl és nem jegeli a gazdaságot – drámai ütemben csökkent a pénzügyi krízis kirobbanása óta. Párosulva azzal a jelenséggel, hogy infláció helyett inkább defláció fenyeget. Vagyis mindaz a tudás, amely a hetvenes évek magas inflációs környezetében felhalmozódott a monetáris politika viteléről, mára elavulhatott.

Nincs egyedül ezzel a véleménnyel John Williams. Írásának megjelenését elsőként Larry Summers üdvözölte nagy örömmel a The Washington Post hasábjain. A vita persze régóta kavarog akadémiai körökben a kilencvenes években gyökeret vert, és a monetáris döntésekre szorítkozó jegybanki függetlenség ideájának a térnyerésével együtt meghonosodó inflációs célkövetésről, amely a remények szerint lecövekeli a várakozásokat, és átláthatóbb döntési mechanizmust hoz magával. A „hivatalos” megszólalás ereje azonban drámai lehet. Hitelességük megőrzése végett a jegybankok mind ez ideig tartották magukat a korábban meghatározott célokhoz, amivel azt sugallják, hogy a gazdasági folyamatok visszatérhetnek a nagy recesszió előtti mederbe. Ám Williams és Summers úgy látja, ez tévedés. Tartós szerkezeti változásokat említenek: a táguló jövedelmi egyenlőtlenséget, a termelékenység lassuló javulását, a gazdasági növekedés iramának visszaesését, a tőkejavak alacsonyabb árát, a munkaerő-állomány mérséklődő ütemű bővülését, a fejlődő térségből kiáramló tőkét, a globális megtakarítási bőséget és a feltörekvő piacok éhségét a biztonságos befektetésekre.

Mi a teendő? Elsősorban a fiskális politikát vetné be John Williams, az oktatás, a kutatás-fejlesztés, a tőkejavak érdekében, mert „az Egyesült Államok, Európa és Japán áldozatául esett a költségvetési konszolidációnak a gazdaság lanyhulása vagy elégtelen fellendülése közepette”. De javaslataival tovább megy: vagy feljebb kéne vinni a jelenleg a fejlett világban kétszázalékos inflációs célt, vagy elfelejteni az egészet, és helyette a nominális bruttó hazai terméket (GDP) vagy az árszínvonal emelését megcélozni. A fiskális oldalnak pedig a társadalombiztosításon és a jövedelemadókon keresztül kellene támogatóan, de bevételsemlegesen fellépnie. A maga részéről Summers az infrastruktúra korszerűsítését hangsúlyozza, és szintén szorgalmazza a cél megváltoztatását. A vitához közvetve hozzászólván, a jótékony állami költekezés keretében beszélt az infrastruktúráról és az oktatásról vasárnapi előadásában Stanley Fischer, a Fed alelnöke is, aki leszögezte: a monetáris politika önmagában nem megoldás a gazdasági gondokra.

Nem kevésbé ösztönzően hat az eszmecserére Charles Evans, a chicagói Fed-bank elnöke is, aki megkérdőjelezi a Nobel-díjas Milton Friedman azon tételét, hogy a monetáris intézkedések csak idővel hatnak, ezért már akkor be kell avatkozni, amikor az infláció még odébb van a céltól. Emlékeztet arra is – akár csak Janet Yellen jegybankelnök –, hogy hiába csökkent a munkanélküliségi ráta a teljes foglalkoztatásnak tekintett szintre, az infláció üteme nem gyorsul, vagyis a Phillips-görbe sem „működik” úgy, mint korábban. A Fed kutatója, Jeremy Nalewaik pedig kimutatta: míg a hetvenes-nyolcvanas években a várakozások szorosan kötődtek az infláció tényleges alakulásához, a kapcsolat mára meggyengült.
Ha ennyi minden megváltozott a gazdaságban, akkor az eszközöknek is változniuk kell. A szakmai polémia végre átszivárgott a gazdaságpolitikusok közé is. A héten remélhetően erről is élénk diskurzus folyik majd Jackson Hole-ban, ahol a világ vezető pénzügyi döntéshozói gyűlnek össze.