A globálissá váló tartós pangás veszélye és a nemzetközi kereskedelem kilátásainak a romlása miatt újra divatba jön az iparpolitika, amely a nyolcvanas években a feledés homályába merült. Helyébe a pénzügyi „ipar” lépett. A pénzügyi eredmény kimutatása és a részvényesek kiszolgálása fontosabb tényező lett, mint a termelő beruházás. A feldolgozóipar részaránya azonban a legfejlettebb ipari államok nagy részében olyan alacsony szintre zuhant, hogy a döntéshozók aggódni kezdtek, és a politika átgondolására kényszerültek.
Az iparpolitika, pontosabban a termelési szerkezet átalakítását célzó szükséges kormányzati tevékenység térnyerésének folyamatát az ENSZ kereskedelmi és fejlesztési konferenciája (Unctad) dolgozta fel friss éves jelentésében, s jó példaként Nagy-Britanniát említette. A tanulmányban Magyarországról nem esik szó, ám miután az Orbán-kormány tavasszal hirdette meg az Irinyi-tervben azt az elképzelést, hogy az ipar részaránya 2020-ra érje el a GDP harminc százalékát a jelenlegi alig több mint húsz százalékról, s jelölte meg a támogatandó húzóágazatokat is – pontosan úgy, mint 2005 tavaszán Gyurcsány Ferenc miniszterelnök –, az Unctad anyaga számunkra is szolgál tanulságokkal. Az elemzés alapvetése: érdemes a múlt tapasztalataiból és az utóbbi harminc év világgazdasági változásaiból okulni.
A lényeg az, hogy igazán sikeres felzárkózást csak a kelet-ázsiai országok hajtottak végre, amelyeknek egyes módszereit ma már két- és sokoldalú nemzetközi egyezmények tiltják. Ám ennél is fontosabb, hogy nem az ipart, hanem a feldolgozóipart tolták előtérbe, és a beruházási ráta meghaladta a 25-30 százalékot hosszú időn át, méghozzá úgy, hogy az a termelékenység és ezen keresztül a bérek emelkedését váltotta ki. A feldolgozóipar felfutását az oktatás korszerűsítése, az állami kutatás-fejlesztési programok élénkülése, a hitelezés könnyítése kísérte. És nem járt más ágazatok elnyomásával, például a szolgáltatások felvirágzását, új szolgáltató szektorok megjelenését vonta magával. Ez az út nem másolható, de egyes szakaszaiban ismételhető. Vagyis nem érdemes Szingapúr példájára hivatkozni. Már csak azért sem, mert éppen a magyar jegybank összehasonlító elemzéséből derül ki, hogy az egy főre jutó GDP felzárkóztatásában a magyar iram bizonyult a legalacsonyabbnak Kelet-Közép-Európában 1991 és 2015 között, s legjobb esetben is a tizede volt a szingapúrinak, a tajvaninak, a dél-koreainak vagy az írnek. Ráadásul a magyar kormány a válság kirobbanása után különadókkal sújtotta a szolgáltató ágazatokat, holott – mint a tavasszal benyújtott konvergenciajelentésből kiderül – tavaly már a fokozatosan enyhébben büntetett szolgáltatások adták a növekedés felét. Mi lett volna, ha nem vonják el tőlük aránytalan mértékben a jövedelmeket?
Az Unctad römmel nyugtázza, hogy az IMF és az OECD kezdi átgondolni makrogazdasági ajánlásait, de még jobb néven venné, ha a szerkezeti reformokról folyó diskurzus átterelődne a liberalizációról és a deregulációról a növekedést és a munkahelyteremtést serkentő politikák részletes kifejtésére. A lényeg: minél nagyobb arányú és nagyobb tudást tartalmazó hazai hozzáadott értékkel érdemes az értékláncokba bekapcsolódni. Ez lehet a kitörés útja, megfelelő serkentő, kiszámítható, kifinomult gazdaságpolitikai környezetben.
Ez azért tanulságos számunkra, mert a nagyon lassú magyar felzárkózási ütem oka a régióban is alacsony növekedési potenciál, az uniós átlag alatt maradó javulás a termelékenységben, valamint a szinten tartáshoz sem elegendő beruházási ráta, amely a válság óta alig haladta meg a húsz százalékot a GDP arányában, legföljebb csak az uniós források kiemelkedő felhasználásának éveiben, de idén megint csökken a tavalyi pangás után. A járműgyártás örvendetes, magas technológiai színvonalat képviselő fejlődése közben a hazai hozzáadott érték elmarad a cseh és a szlovák mögött. A csúcstechnológia súlya pedig hanyatlik az exportban. A képzett munkaerő elvándorlása és – mint néhány napja az OECD rámutatott – az oktatás alulfinanszírozása súlyos következményeket vetít előre. S miként az Európai Bizottság tavaszi országjelentése leszögezte: a közszféra kutatás-fejlesztési „intenzitása” is alacsony és csökkenő, így pedig nem lehet elegendő szakembert képezni az Unctad szerint is a kitörés reményét adó tudásalapú gazdaság megteremtéséhez.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.