Iparosítási tanulságok

A globálissá váló tartós pangás veszélye és a nemzetközi kereskedelem kilátásainak a romlása miatt újra divatba jön az iparpolitika, amely a nyolcvanas években a feledés homályába merült. Helyébe a pénzügyi „ipar” lépett. A pénzügyi eredmény kimutatása és a részvényesek kiszolgálása fontosabb tényező lett, mint a termelő beruházás. A feldolgozóipar részaránya azonban a legfejlettebb ipari államok nagy részében olyan alacsony szintre zuhant, hogy a döntéshozók aggódni kezdtek, és a politika átgondolására kényszerültek.

Az iparpolitika, pontosabban a termelési szerkezet átalakítását célzó szükséges kormányzati tevékenység térnyerésének folyamatát az ENSZ kereskedelmi és fejlesztési konferenciája (Unctad) dolgozta fel friss éves jelentésében, s jó példaként Nagy-Britanniát említette. A tanulmányban Magyarországról nem esik szó, ám miután az Orbán-kormány tavasszal hirdette meg az Irinyi-tervben azt az elképzelést, hogy az ipar részaránya 2020-ra érje el a GDP harminc százalékát a jelenlegi alig több mint húsz százalékról, s jelölte meg a támogatandó húzóágazatokat is – pontosan úgy, mint 2005 tavaszán Gyurcsány Ferenc miniszterelnök –, az Unctad anyaga számunkra is szolgál tanulságokkal. Az elemzés alapvetése: érdemes a múlt tapasztalataiból és az utóbbi harminc év világgazdasági változásaiból okulni.

A lényeg az, hogy igazán sikeres felzárkózást csak a kelet-ázsiai országok hajtottak végre, amelyeknek egyes módszereit ma már két- és sokoldalú nemzetközi egyezmények tiltják. Ám ennél is fontosabb, hogy nem az ipart, hanem a feldolgozóipart tolták előtérbe, és a beruházási ráta meghaladta a 25-30 százalékot hosszú időn át, méghozzá úgy, hogy az a termelékenység és ezen keresztül a bérek emelkedését váltotta ki. A feldolgozóipar felfutását az oktatás korszerűsítése, az állami kutatás-fejlesztési programok élénkülése, a hitelezés könnyítése kísérte. És nem járt más ágazatok elnyomásával, például a szolgáltatások felvirágzását, új szolgáltató szektorok megjelenését vonta magával. Ez az út nem másolható, de egyes szakaszaiban ismételhető. Vagyis nem érdemes Szingapúr példájára hivatkozni. Már csak azért sem, mert éppen a magyar jegybank összehasonlító elemzéséből derül ki, hogy az egy főre jutó GDP felzárkóztatásában a magyar iram bizonyult a legalacsonyabbnak Kelet-Közép-Európában 1991 és 2015 között, s legjobb esetben is a tizede volt a szingapúrinak, a tajvaninak, a dél-koreainak vagy az írnek. Ráadásul a magyar kormány a válság kirobbanása után különadókkal sújtotta a szolgáltató ágazatokat, holott – mint a tavasszal benyújtott konvergenciajelentésből kiderül – tavaly már a fokozatosan enyhébben büntetett szolgáltatások adták a növekedés felét. Mi lett volna, ha nem vonják el tőlük aránytalan mértékben a jövedelmeket?

Az Unctad römmel nyugtázza, hogy az IMF és az OECD kezdi átgondolni makrogazdasági ajánlásait, de még jobb néven venné, ha a szerkezeti reformokról folyó diskurzus átterelődne a liberalizációról és a deregulációról a növekedést és a munkahelyteremtést serkentő politikák részletes kifejtésére. A lényeg: minél nagyobb arányú és nagyobb tudást tartalmazó hazai hozzáadott értékkel érdemes az értékláncokba bekapcsolódni. Ez lehet a kitörés útja, megfelelő serkentő, kiszámítható, kifinomult gazdaságpolitikai környezetben.

Ez azért tanulságos számunkra, mert a nagyon lassú magyar felzárkózási ütem oka a régióban is alacsony növekedési potenciál, az uniós átlag alatt maradó javulás a termelékenységben, valamint a szinten tartáshoz sem elegendő beruházási ráta, amely a válság óta alig haladta meg a húsz százalékot a GDP arányában, legföljebb csak az uniós források kiemelkedő felhasználásának éveiben, de idén megint csökken a tavalyi pangás után. A járműgyártás örvendetes, magas technológiai színvonalat képviselő fejlődése közben a hazai hozzáadott érték elmarad a cseh és a szlovák mögött. A csúcstechnológia súlya pedig hanyatlik az exportban. A képzett munkaerő elvándorlása és – mint néhány napja az OECD rámutatott – az oktatás alulfinanszírozása súlyos következményeket vetít előre. S miként az Európai Bizottság tavaszi országjelentése leszögezte: a közszféra kutatás-fejlesztési „intenzitása” is alacsony és csökkenő, így pedig nem lehet elegendő szakembert képezni az Unctad szerint is a kitörés reményét adó tudásalapú gazdaság megteremtéséhez.