Princetoni professzor: Orbán és Erdogan Putyin csodálói között

A jelenlegi globális kultúrában – ahol összetett kérdések egyszerű modellek révén válnak érthetővé – Angela Merkel német kancellár és Vlagyimir Putyin orosz elnök az államvezetők egymással ellentétes archetípusát testesítik meg. Mint a korábbi időszakok államvezetői esetében is, az ilyen ikonoknak gyakran van egy ellenpólusuk – egy jang a jinhez –, amely révén felkínálkozik a kétféle világnézet közötti leegyszerűsített választás lehetősége.

Egyértelműen ez volt érvényes a politikai és gazdasági válsághelyzetek korábbi időszakaira. Például az I. világháború után, amikor a demokratikus politikai rendszerek szétestek, a világ jó része az olasz Benito Mussolinire vagy az orosz Vlagyimir Leninre tekintett úgy, mint akik meghatározzák majd a jövőt.

Hitler, aki csodálta Mussolinit

Az 1920-as években Mussolini sok külföldi megfigyelőt meggyőzött arról, hogy az optimális módját találta ki annak a társadalomnak a megszervezésére, amely képes a hagyományos liberalizmust jellemző anarchián és önpusztításon felülkerekedni. Mussolini alatt Olaszország még mindig a világgazdaság integrált része volt, és a korporativizmus – illetve annak a tőke és a munka közötti állítólagos érdekazonosságra vonatkozó hangsúlyaival – sokak egy olyan jövő előhírnökének tekintették, amely nélkülözi az osztályharcot és az ádáz politikai csatározásokat.

Németországban az ortodox nacionalista jobboldal tagjai, ahogy sokan mások, csodálták Mussolinit, köztük a fiatal Adolf Hitler is, aki egy aláírt fotót kért azután, hogy a Duce (ahogy Mussolinit nevezték) 1922-ben hatalomra jutott. Valójában Mussolini úgynevezett Rómába Menetelését (Marcia su Roma) használta mintaként Hitler az 1923-as müncheni sörpuccshoz, amelytől azt remélte, hogy az kezdete lesz az egész Németországban történő hatalomátvételnek.

A fasiszta internacio­nalizmus

Mussolini fasiszta internacionalizmusa szerte a világban inspirált követőket, kezdve az Oswald Mosley vezette brit fasiszta párttól a román Corneliu Zelea Codreanu Vasgárdájáig. Még Kínában is a Whampoa katonai akadémia kadétjai megpróbálták elindítani a kínai kék ingesek mozgalmát Mussolini fekete ingeseihez vagy Hitler barna ingeseihez (a paramilitáris SA-hoz) hasonlóan.

Ezen időszakban Mussolini ellenpólusának Lenin számított, aki a nemzetközi baloldal viszonyítási pontja volt. Szerte a világban a baloldaliak önmagukat annak alapján határozták meg, hogy milyen mértékben csodálták vagy utasították el a szovjet vezetők kegyetlenségeit. Mussolinihez hasonlóan Lenin is azt jelentette ki, hogy egy olyan, osztály nélküli társadalmat kíván bármilyen eszközzel kiépíteni, ahol a politikai konfliktusok megszűnnek.

Merkel és Putyin

A mostani vezetők a globalizáció politikájával küszködnek, és ebben a vitában Merkel és Putyin – akiknek taktikája kevésbé hasonlít egymásra, mint ahogyan Mussolini és Lenin esetében – kétfajta utat képvisel: a nyitottságot, illetve a védekezést. Európában a politikai vezetők akként határozzák meg magukat, hogy miként viszonyulnak egymáshoz. Magyarország és Törökország sebezhető az orosz geopolitikai machinációkkal szemben, azonban úgy tűnik, hogy ezen országok vezetői, Orbán Viktor magyar kormányfő és Recep Tayyip Erdogan török államfő a Putyint csodálók nemzetközi táborához csatlakozott.

Mindeközben Marine Le Pen, a szélsőjobboldali francia párt, a Nemzeti Front vezetője – aki várhatóan a jövő évi elnökválasztás második fordulójába is bejut – önmagát Merkel ellenpólusaként jeleníti meg. Le Pen számára Merkel egy császárnő, aki az Európai Uniót arra használja fel, hogy saját akaratát ráerőltesse Európa többi részére, különösen a „szerencsétlen” Francois Hollande francia elnökre. Németország – Merkel által megvalósított – nagylelkű menekültpolitikájáról pedig Le Pen azt gondolja, hogy azt csak ürügyként használják a „rabszolgák” importálására.

Hillary, aki „Amerika Merkele”

Az Egyesült Királyságban Nigel Farage, a brit függetlenségi párt (UKIP) korábbi vezetője képvisel hasonló álláspontot. Szerinte Merkel nagyobb fenyegetést jelent az európai béke számára, mint Putyin. Másfelől úgy tűnik, hogy Theresa May brit miniszterelnök Merkelhez igazodik, legalábbis a tárgyalási stílusában. Első nagy politikai beszédében alig ejtett szót a júniusi Brexit-népszavazásról, amely amúgy hatalomhoz segítette, viszont síkra szállt a cégek vezető testületében érvényesülő munkavállalói részvétel mellett, amely Németország társadalmi szerződésének lényeges része.
Putyin és Merkel nem csak Európában számítanak fix iránytűnek. Az Egyesült Államokban Donald Trump republikánus elnökjelölt – aki Putyint dicsérve annak vezetői képességeit ötösre osztályozta – nemrégiben „Amerika Merkelének” nevezte riválisát, Hillary Clintont. Majd egy olyan Twitter hashtaget indított el, amelyben egyenlőségjelet tett Merkel és Clinton közé. Le Penhez és az UKIP-hez hasonlóan Trump is arra törekszik, hogy a politikai viták középpontjává tegye Merkel bevándorláspolitikáját.

A nosztalgia és a remény

Az egyik interpretációja a Merkel–Putyin ellentétpárnak az, hogy az a nemi archetípusokat testesíti meg. Merkel a „feminin” diplomáciát és a befogadást pártolja, míg Putyin a „maszkulin” versengést és konfrontációt. Egy másik értelmezés szerint Putyin a nosztalgiát – az idealizált múlt iránti sóvárgást –, míg Merkel a reményt képviseli, azt a hitet, miszerint a világot jobbá lehet tenni hatékonyan működő politikai menedzsment révén. 

Putyin nézete látszik az orosz államfő arra vonatkozó törekvésében, hogy Eurázsiát a társadalmi konzervativizmus, a politikai autoritarianizmus és az ortodox vallás mentén egyesítse. Ez egy alig modernizált verziója a XIX. századi teoretikus és cári tanácsadó, Konstantin Pobedonostsev három elemből, az ortodoxiából, az autokráciából és a nacionalizmusból álló politikai receptjének.

Befogadás vagy kirekesztés

Merkel az eurózóna adósságválságának ideje alatt vált Putyin ellenpólusává és globális ikonná, amikor inkább a német gazdasági érdekek nacionalista védelmezőjének tűnt, majd 2015 nyarán, amikor azzal hárította el a migrációs politikájával szembeni ellenvetéseket, hogy Németország „egy erős ország”, amely „meg tudja oldani” ezt a kérdést.

Természetesen ez az „új” Merkel mindig is jelen volt. 2009-ben nyíltan kifogásolta, hogy XVI. Benedek pápa „nem tisztázta megfelelően” azt a döntését, amellyel viszavonta egy holokauszttagadó püspök kiközösítését. 2007-ben a kínai tiltakozás ellenére ragaszkodott ahhoz, hogy fogadja a dalai lámát.

Merkel és Putyin úgy váltak politikai ikonokká, ahogy a globalizáció válaszúthoz érkezett. Míg Trump putyini értelemben a globalizáció alternatíváját akarja látni, addig Merkel erős vezetéssel, kompetens menedzsmenttel és az egyetemes értékek és emberi jogok iránti elköteleződéssel meg akarja menteni a globalizációt.

Az 1920-as évek globális ikonjai erőszakos politikai változásokra vonatkozó felhívásokat inspiráltak. Jelenleg ezt a fajta nyelvezetet kerülik a politikusok, azonban a befogadó integráció és a kirekesztő dezintegráció közötti választás továbbra is velünk maradt.

Copyright: Project Syndicate, 2016.
www.project-syndicate.org