Vigyázó szemetek...

A közelmúltban az Egyesült Államok és Kína is bejelentette, hogy ratifikálja az éghajlatváltozásról szóló párizsi egyezményt. A szaksajtó és a szeneslobbi, például az IETA emissziókereskedelmi szervezet ünnepel. Pedig semmi okuk rá: a párizsi egyezmény ugyanúgy nem fog működni, ahogyan elődje, a kiotói egyezmény. Annyi történt, hogy a szén-dioxid-kereskedelem keveseket szupergazdaggá tett, amit a többség fizetett meg a magasabb energiaszámlák formájában. Alapvető reformok nélkül ugyanezt az eredmény fogja hozni a párizsi egyezmény is.

Magyarország is tagja az EU kibocsátáskereskedelmi rendszerének (Emission Trading Scheme, ETS). A rendszer résztvevőinek – gyáraknak, erőműveknek stb – annyi ETS-kvótával kell rendelkezniük, amennyi tonna szén-dioxidot kibocsátanak. A reklám szintjén az ETS csodálatosan működik: ez a világ első, 2005 óta működő szén-dioxid-kibocsátást csökkentő kereskedelmi rendszere, 31 tagja között ott vannak Európa legnagyobb országai, és több carbon credittel gazdálkodik – évente mintegy 16 millió tonnával –, mint a világ összes hasonló, együtt körülbelül 3 millió tonnával dolgozó rendszere.
A szuperlatívuszok mögött azonban szomorú tények húzódnak meg.

A szakirodalom három oldalról is kritizálja az ETS-t. Egyrészt a kvótáiból loptak a hackerek, másrészt áfacsalásra adott módot (a kvóta eladója felszámolja az áfát, de azt nem fizeti be a költségvetésbe), végül az erőmű-tulajdonosok extraprofithoz jutnak, amikor eladják a nekik ingyen juttatott kvótákat, a bevételt pedig gyorsan ki is veszik osztalékként. Ráadásul a kiotói egyezményben szereplő, úgynevezett rugalmassági mechanizmus (Flexible Mechanism) kihasználásával néhány energiakereskedő is irreális nyereséghez jutott. Erre úgy volt módjuk, hogy a kiotói egyezmény keretében uniós cégek nem uniós országokban is finanszírozhattak szén-dioxid-kibocsátást csökkentő projekteket – ilyenre főleg Oroszországban, Ukrajnában és Indiában került sor –, majd az ott megtakarított kibocsátási kvótákat saját ETS-kötelezettségük csökkentésére használhatták.

Az ötlet jó volt, de a megvalósítás siralmas. Néhány energiakereskedő hamar felismerte, hogy itt a semmiből lehet pénzt csinálni. Az uniós kereskedő például megtehette, hogy abból a pénzből fizette ki egy uniós kazángyárnak a berendezésért a foglalót, amelyhez úgy jutott hozzá, hogy előre eladta a kazáncserében érintett, indiai cukornád-feldolgozó még csak később megtakarítható kvótáját. Majd a kereskedő kivárt. Ha az ETS-kvóta ára leesett, akkor a kvótát profittal visszavásárolta, majd (abszurd esetben) az egész projektet lemondta. Márpedig 2008 óta szinte folyamatosan esett a kvóta ára. Így ha valaki a példában szereplő indiai projektből származó kvótát 2010 decemberében adta el tonnánként 12 euróért, akkor azt két évvel később szinte ingyen, tonnánként fél euróért visszaszerezhette. Úgy jutott tehát hatalmas jövedelemhez, hogy a cukornád-feldolgozó modernizálása meg sem történt, a tonnánkénti 11,5 eurós hasznából csak a kazángyártó bánatpénzét kellett kifizetnie. Ezután ünnepelhettek a kereskedők.

Ezek voltak azok a híres-hírhedt esetek, amikor a City of Londonban üvegenként 500 fontos áron számolták a pezsgőt. Ám a partihangulat a pénzügyi válsággal együtt eltűnt: 2012 decemberére az ETS-kvóta és a rugalmassági mechanizmusból származó kvóták ára is egy euró alá esett tonnánként. A pénzügyi alkímia lehetőségével együtt megszűnt a rugalmassági mechanizmus finanszírozása iránti kedv is: ilyen alacsony uniós ETS-árak mellett már senki nem tudott az indiai cukornád-feldolgozónak új kazánt venni. Egyetlen nyertes maradt: a kereskedő.

A globális felmelegedés márpedig komoly dolog. Csak átgondolt, nemzetközi szinten is összehangolt lépésekkel tudunk fellépni ellene. Ezért is fontos a párizsi egyezmény.

Azt próbáltam bemutatni, hogy a nagy szavakból csak akkor lesznek konkrét lépések, ha a döntéshozók tanulnak a kiotói egyezmény megvalósítása során elkövetett hibákból. Vigyázó szemetek Kiotóra (és ne Párizsra) vessétek!