Nincs itt semmi látnivaló?

Amikor elterjedt annak a híre, hogy a Világgazdasági Fórum (World Economic Forum, WEF) idei versenyképességi felmérésében Magyarország helyezése jelentősen elmozdult, de azt még nem lehetett tudni, hogy melyik irányban, akkor meglehetősen tanácstalan voltam: nem tudtam eldönteni, hogy vajon romlott vagy javult a mutató. Az ország elmúlt egyéves makrogazdasági teljesítményéből ugyanis nemigen lehetett következtetni a versenyképesség látványos változására.

Ha valamire tippelni kellett volna, akkor mégis inkább az enyhe javulás forgatókönyve felé hajlottam volna – bár valószínűleg inkább csak a javuló hitelminősítések miatti eufória okán, mintsem bármilyen tapasztalati tényre, statisztikai adatokra támaszkodva.

Ezért meglepett, hogy a WEF versenyképességi ranglistáján Magyarország csúnyán leszerepelt, és a vizsgált 138 ország közül a 69. helyre csúszott vissza a tavalyi – nem túl előkelő – 63. helyéről. Váratlan rossz hír hallatán természetes emberi reakciók közé tartozik a tagadás. Ebben az esetben ez a WEF-felmérés eredményeinek és a felmérés módszertanának a megkérdőjelezését – és ezáltal a felmérés jelentőségének relativizálását, lekicsinylését – jelentheti. Valóban vannak itt furcsaságok bőven: joggal vethető fel a kérdés, miképpen magyarázható, hogy az EU-ban csak a legbetegebb gazdaságok, a tényleges válsággócok, nevezetesen Görögország, Ciprus és Horvátország versenyképességi pontszáma rosszabb, mint a miénk, és immáron nemcsak a többi visegrádi ország van előttünk, hanem már Bulgária és Románia is? Hogy lehet, hogy még olyan országok is előttünk vannak a ranglistán, melyek a legkevésbé sem a gazdasági teljesítményeikről, versenyképességükről ismertek, mint például – önkényesen rábökve néhányra – Azerbajdzsán, Kolumbia, Macedónia vagy Ruanda? Felvethető annak a problémája is, hogy a felmérés során a tárgyilagosság háttérbe szorul, hiszen a több mint száz megvizsgált változó kétharmadát szubjektíven kitöltött kérdőívek adják.

Eljuthat a tagadás addig a pontig, hogy valaki komolyan azt gondolja, a WEF- és a többi, hazánkat hasonlóan kedvezőtlen eredménnyel kihozó versenyképességi listának nincs különösebb jelentősége. De tényleg nincs itt semmi látnivaló, lehet továbbhaladni? Szerintem hiba volna így gondolkodni, komolyan kell venni ezeket a felméréseket.

Nem feltétlenül az a legfontosabb, hogy éppen melyik országok vannak előttünk, vagy mögöttünk, kiket előzünk éppen meg, vagy kik kerültek elénk. Nem is az, hogy hányadik helyről hányadikra változott a pozíciónk a listán, és nagy-e a különbség a két szám között, vagy éppen kicsi. Igaz, éppen ezekkel lehet a publikum figyelmét leginkább megragadni, ezt lehet a hírekbe bemondani és a címlapra kitenni. De szerintem nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy mit mond rólunk a felmérés. Lehet ugyanis, hogy a sztenderd kérdésekre adott válaszok szubjektívek, és lehet, hogy tényleg nincs sok értelme összevetni mondjuk egy Kongóban dolgozó menedzsernek a válaszait egy svájci válaszadóéval, azonban a válaszadó percepciói fontosak, az ő valóságélménye pedig meghatározó abban, ahogy az üzleti döntései megszületnek.

Mit mond rólunk, Magyarországról a felmérés? Itt a teljesség igénye nélkül, csak a legkritikusabb pontokra tudok kitérni. Azt lehet kiolvasni az eredményekből, hogy a vállalatvezetők Magyarországon nem érzik biztonságban a tulajdonjogokat, a kormányhivatalokban részrehajló üzleti döntések születnek, a kormányzati döntéshozatal folyamata átláthatatlan, és a szabályozói környezet, valamint annak változásai hatalmas tehertételt jelentenek a vállalkozásoknak. Találunk ebben meglepő, a valósággal nem korreláló állításokat? Szerintem nem, mert ez a hazai intézményi környezet, a magyar rögvalóság. Lehet, az túlzás, hogy 113 országban jobb az intézményi környezet, mint nálunk – de az biztos, hogy az itthoni vállalatvezetők borzasztóan elégedetlenek a hazai viszonyokkal.

Mit mond ezenkívül még a felmérés? Például azt, hogy a hazai munkaerő képzettsége és motiváltsága nem megfelelő, és az is kiderül, hogy a válaszadók úgy gondolják: a jövőben tovább romlik a helyzet, és a munkaerő képzettsége még inkább elmarad majd a gazdasági igényektől. Az eredmények azt tükrözik tehát, hogy a magyar oktatás outputja gyenge, és a rendszer nem alkalmazkodik a változó világhoz. Mindezeken túl a tehetséges embereket az ország nem tudja megtartani, és nem képes a tehetségeket máshonnan idevonzani. Ezekben az eredményekben van bármiféle túlzás? Valószínűleg nincsen.

A WEF jelentésében nem találunk újdonságot Magyarországról, hacsak azt nem, hogy a hazai eredményeket 137 másik országéval össze lehet hasonlítani. Ebből az összevetésből pedig az derül ki, hogy a hazai megoldásoknál vannak jobbak, nem feltétlenül az itthon alkalmazott gazdaságpolitikai gyakorlat szolgálja leginkább a versenyképesség javulását. Az, hogy Magyarország visszacsúszott a versenyképességi rangsorban, azt is jelenti egyben, hogy egyre több olyan nemzetközi gyakorlat van, ami jó példát mutat a hazai gazdaságpolitika irányítói számára. Nem érdemes tovább várni, és még inkább lecsúszni a ranglistán, most már tényleg ideje lenne elkezdeni a legjobb nemzetközi gyakorlatok alkalmazását, a hazai versenyképesség javítását.

(A következő napokban közgazdászok, kutatók és professzorok írják le meglátásaikat a Világgazdaság hasábjain a hazai versenyképesség alakulásáról a WEF friss listájának tükrében.)