Megmenthető a globális kapitalizmus?

A gazdasággal kapcsolatos aggodalmak a populisták kezei közé sodorták a brit és az amerikai választókat. Az általánosan elfogadott nézet szerint ha a gazdaság a normális kerékvágásba kerül a GDP és a termelékenység növekedése terén, és javul az emberek életszínvonala, az elitellenes hangulat lanyhul, és a politika is visszatér a normális állapotába. Akkor a kapitalizmus, a globalizáció és a demokrácia tovább menetelhet előre. Ez a nézet azonban egy jórészt sajátos történelmi időszakot tükröz vissza, amely azonban már elmúlt, és nem valószínű, hogy az azt megalapozó erők ismét gyorsan pozitívan hatnának. A technológiai innováció és a demográfia ugyanis már hátráltatják, nem pedig elősegítik a növekedést.

Ez a különös történelmi időszak az amerikai polgárháborút követő mintegy száz év volt, amelyben az energia, a villamosítás, a távközlés és a közlekedés terén végbemenő újítások alapvetően átalakították a társadalmakat. A Föld lakossága több mint 50 százalékkal nőtt 1800 és 1900 között, illetve aztán több mint megkétszereződött a következő ötven évben. A gazdaságok is jóval gyorsabb ütemben növekedtek, mint az előző évtizedekben.

Az 1970-es évek végére a növekedés üteme lassulni kezdett sok fejlett nyugati gazdaságban, Ronald Reagan amerikai elnök és Alan Greenspan Fed-elnök adósságciklusba kezdett, ami jelentős terhet rótt a gazdaságra. A globális növekedést a finanszírozási tőkeáttétel hajtotta aztán közel harminc éven át. A 2008-as globális válság azonban hirtelen véget vetett a pénzügyi tervezés időszakának. A politikusok nem szeretik, ha lassul a növekedés, a jegybankok pedig kimerítették eszköztárukat a nem megfelelő kereslettel bíró gazdaságok élénkítésének terén. Azzal, hogy egyre kevesebb hozamot értek el a hagyományos fix megtérülésű eszközök, a befektetők mindenféle kockázatos eszközt halmoztak fel, ami felfelé hajtotta azok árait. A gazdagok gazdagabbak lettek, míg a középosztály egyre jobban lemaradt. A reálgazdaság növekedése folyamatosan stagnált, ami a populista tendenciák erősödését váltotta ki, elvezetve a Brexithez és Donald Trump győzelméhez.

Noha a jegybankok a gazdasági növekedés élénkítésén fáradoztak, a demográfia és az innováció erői ellenük dolgoztak. A fejlett gazdaságok elöregedő népessége mind nagyobb terhet rótt a szociális hálóra. Továbbá a technológiai innováció jelenlegi hulláma nem mindenkinek kedvez. Még ha az olyan cégek, mint az Uber és az Amazon, illetve a robotizáció, fokozzák is az emberek kényelmét, azonban alacsony képzettséget igénylő munkahelyeket szüntetnek meg, és/vagy lefelé hajtják a béreket. Ez jellemzi a „teremtő pusztítás” folyamatát, amely – ahogy azt Joseph Schumpeter leírta – a kapitalista gazdaságok növekedésének elősegítője. Az áttörést hozó innovációk első hulláma alapvetően kevés vállalkozónak kedvez. Aztán jön a kiszorítási hullám, ahogy az új technológia a meglévő iparágakban elterjed. A harmadik hullám az innováció széles körű elterjedését jelenti oly módon, hogy az növeli a termelékenységet és az életszínvonalat. Ennek bekövetkeztéig azonban hosszabb idő telik el.

Robert Gordon, a Northwestern Egyetem professzora szerint a jelenlegi innovációk gazdasági hatása nem éri el a csatornázás vagy a villanyáram hatását. Talán ez a helyzet, vagy az is lehet, hogy a schumpeteri innovációs és pusztító ciklus korai szakaszában vagyunk jelenleg, s ez keveseknek kedvez, és aggodalmat vált ki a sérülékeny szektorokban. Előbb vagy utóbb azonban a termelékenység és a reáljövedelmek átlagos szintje várhatóan emelkedik, ahogy a technológiai újítások újfajta növekedést idéznek elő. A probléma az, hogy egy évtized vagy még hosszabb idő is eltelhet addig, amíg a robotizáció és a hozzá hasonló újítások olyan szintet érnek el, amely mindenkinek kedvez.

A kérdés most az, hogy megoldást jelent-e a nem hagyományos monetáris politikáról a kereslet keynesiánus kezelésére való áttérés. Széles körben elfogadott az a nézet, hogy a monetáris politika kifogyott az eszközeiből az USA-ban és Európában, és így annak szerepét a fiskális élénkítésnek és expanziónak kell átvennie. Ez azonban stabil politikai rendszereket igényel, amelyek képesek hosszú távú fiskális stratégiát megvalósítani.

Az USA-ban Trump győzelme – kiegészülve azzal, hogy a kongresszus mindkét házában a republikánusok vannak többségben – megnyitja az utat az adócsökkentések és a védelmi kiadások növelése előtt. A fiskális expanzió azonban a monetáris politika részéről ellenállásba üközhet, mivel a Fed a kamatok „normalizálásának” folytatását tervezi.

Mégis, remény van arra, hogy a gyorsabb amerikai növekedés és a növekvő bérek lecsillapítják a populista lázadó hangulatot. De továbbra is a Fedre hárul a megfelelő döntések meghozatalának feladata, nevezetesen az, hogy a kamatokat fokozott körültekintés mellett normalizálja, amivel lehetővé teszi a munkajövedelmek GDP-hez viszonyított arányának növelését, még akkor is, ha az az inflációs cél túllépését is jelenti.

Dylan Thomas versének (Csöndben ne lépj az éjszakába át – a szerk.) parafrázisával élve, nekünk, a piacban hívőknek nem szabadna csöndben a populisták éjszakájába lépnünk. Minden lehetséges eszközzel küzdenünk kell a globális kapitalizmus fényének kihunyása ellen. A jelenlegi lassuló növekedés és a politikai ellenreakció nem valamiféle „új normalitás”. Ez a „régi normalitás” visszatérése, amelyet legutóbb az 1930-as években tapasztaltunk meg. Bármi legyen is a megfelelő út a világgazdaság számára, tudjuk azt, hogy az nem jelentheti az 1930-as évekre jellemző elszigetelődéshez és protekcionizmushoz való visszatérést.

Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org