" A magyar csak a Lajtát átlépve tanul meg dolgozni?"

„Cseszkóba” jártunk mackónadrágért, az NDK-ba játékért, Bécsbe meg banánért, Gorenjéért, hozzánk jöttek farmerért meg szalámiért – idősebb olvasóim még biztosan emlékeznek erre. Most már az összes országban mindent meg lehet kapni, sőt, kis (áfa)túlzással mindent hasonló áron. Miért gondolnánk, hogy a munkaerő másként viselkedik, mint bármely más termék az európai egyesített gazdasági térben? A magyar iskolarendszer persze derekasan hozzájárul, hogy tizenkét év nyelvtanulás után se tudjunk idegen nyelvet, és itthon maradjunk – de ez egy következő cikk témája lehetne.

Németországban a magánszférában már 2014-ben óránként átlag 32 euróba került egy alkalmazott, nálunk 8 euróba. A magyar csak a Lajtát átlépve tanul meg dolgozni? Lusták, buták lennénk itthon, a magyar ugaron? Mióta eszemet tudom, 40 éve, hallgatom, hogy a „nyugati” színvonalhoz kellene közelítenünk. Miért nem tudunk mi is hasonló bért fizetni legalább, mint a cseh, görög vállalkozók, akik 10-14 eurót adnak?

Az első a kereslet-kínálat törvénye. A magyarországi vállalkozó/vállalat nem volt rákényszerítve, hogy többet fizessen. Minek fizetett volna, ha nem kellett. Volt munkaerő, az alkalmazottak féltek kérni, féltek, hogy utcára kerülnek, s féltek, hogy a vadul robogó inflációs időben a főnök emlékezni fog morgásukra a fizetésemelés pillanatában (ami tulajdonképpen csak ­infláció-kompenzáció volt). Multinacionális cégek sokszor büszkén jelentették, hogy a profitabilitás átlag feletti volt a magyar leánynál.

A második az érdekvédelem. A szakszervezet gyenge volt szakmailag, erkölcsileg, és ezért kevés embert mozgósított. Lehet, hogy a novemberi német Lufthansa-sztrájk érthetetlen számunkra, de eléri célját. A Mercedes- illetve az Audi-gyár sztorija itthon is előbbre jár, mint a többi, és példát mutat másoknak.

A harmadik a korszerűsítés. Mivel olcsó volt a munkaerő, a vállalatok (nem csak a magyar tulajdonban levők) nem voltak rákényszerítve, hogy fejlesszenek, automatizáljanak. Német tulajdonban levő élelmiszeripari cégnél a mai napig két fiatal srác szedi le a sorról jövő kartonokat, és kézzel raklapoznak. Mert a 80 milliós raklapozógép sose térül meg a mai bérekkel szemben. Hogy Németországban négy műszakban megy a gép? Ha itt is így menne, akkor már megérné a nyolc munkást kiváltani, és a nyolc fiatal mehetne máshova dolgozni.

A negyedik a multinacionális beruházások. Általános vélekedés, hogy a nemzetközi cégek azért ruháznak be Magyarországon, mert olcsó a munkaerő. Ha drágább lenne, akkor mennének Keletre: Romániába, Ázsiába. Azokban az iparágakban, ahol ez számít: menjenek! Nem szeretném, ha egy tál rizsért dolgoznánk egész nap – az ázsiaiak se fognak sokáig már, ők is szeretnének jobban élni. Nem kérünk német béreket, de ha nem tudunk olyan termelékenyek lenni a híres magyar ésszel, mint a cseh, ne adj’ isten, spanyol, portugál kollégák, akkor lássuk be, nem jutunk soha egyről a kettőre.

Az ötödik a bizalom. Hajdúszoboszlón hallottam: a helyi mezőgazdasági termelők hőbörögnek, hogy a vásárlók dupla árat hajlandók fizetni a francia krumpliért. Mert az szép, tiszta, egységes és csomagolt? Hiába a szinte ingyenhitel, mégse ruháznak be krumplimosó gépbe, korszerű egalizáló csomagolóba. Nem terveznek középtávon, nem bíznak a jövőben. De közben panaszkodnak, hogy nem találnak „asszonyokat”, akik mosogatnák, csomagolnák a burgonyát. Nem paradox ez?

A hatodik a szürkegazdaság. A kkv-szektor túlnyomó része szürkén fizeti az alkalmazottait. Sőt, ismerünk mindannyian több ezer embert foglalkoztató céget, amely szintén. Mert – szól az érvelés – ha nem így tenne, akkor csődbe menne, és utcára kerülne több százezer ember, ezért az állam eddig szemet hunyt. Az, hogy a szerencsétlenek nyugdíjvesztükbe rohannak amiatt, hogy nem fizettek járulékot: senkit sem érdekel, hiszen általános felfogás szerint „nekünk úgyse lesz már nyugdíjunk”.

És itt érkezünk el abba a meseszerű nemzetközi környezet által támogatott helyzetbe, hogy az infláció lecsillapodott, a gazdaság növekedési pályán van, a demográfiai helyzet az, hogy nincs munkaerő, és fizetésemelést kényszerít ki. A minimálbér 15 és a garantált bérminimum 25 százalékos emelése hallatán a régi „vadkapitalista” csapat még egyszer megpróbál megrémiszteni bennünket a tömeges csőd víziójával. Most az egyszer ne hallgassunk rá! Aki üzleti modelljét 105 ezer forintos minimálbérre építette, az zárja be a kapuit! Aki csak szürkén/feketén képes fizetni az alkalmazottakat, arra csapjon le végre a törvény szigora, vagy legalább az alkalmazottak hagyják őket ott! Azok a multinacionális cégek, amelyek a 105 ezer forint miatt jöttek, hagyják el az országot! Fejlődjön a versenyképes, exportorientált, automatizált, digitalizált világ. A csődbe ment cégek alkalmazottai pedig jelentkezzenek a munkaerő-közvetítő cégeknél, segítenek munkát találni nekik, mert a dolgozók iránti kereslet óriási. Lehet, hogy utazni kell, költözni kell, s lehet, hogy tanulni kell. De létezik már a modern, európai Magyarország, ahol mindenkit várnak, ahol korszerűen, nagy hozzáadott értéket termelve, versenyképes gazdasági modell van, ahol az embereket elismerik, fejlesztik, megfizetik, figyelnek a munka és magánélet egyensúlyára. Ez az én világom, ez a 21. századi nyertes Magyarország világa.