Mennyi Európát képes Európa elviselni?

Az EU a héten ünnepli alapító szerződésének, az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó római szerződésnek a 60. évfordulóját. Egyértelmű, hogy van mit ünnepelni. A háborúk, zűrzavaros események, tömeggyilkosságok évszázadai után Európát ma béke és demokrácia jellemzi. Az EU 11, korábban a szovjet blokkhoz tartozó országot vett fel a szervezetbe, és sikeresen támogatta azok posztkommunista átmenetét.

Ez azonban a múlt. Mára az unió a létét veszélyeztető mély válságba süllyedt, és eléggé kétséges a jövője. A tünetek mindenhol láthatók: a Brexit mellett elmondható, hogy Görögországban és Spanyolországban elképesztő mértékű a fiatalok körében mért munkanélküliség, Olaszországot adósság és stagnálás jellemzi, továbbá egyre népszerűbbek a populista mozgalmak, a bevándorlással és az euróval szemben pedig ellenreakciók alakultak ki. Ezen jelenségek mindegyike annak szükségességére mutat rá, hogy jelentősen át kell alakítani Európa intézményeit.

Ideje volt annak, hogy az Európai Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker új fehér könyvet mutasson be Európa jövőjéről. Juncker öt lehetséges forgatókönyvet vázolt fel: az első szerint a jelenlegi formában megy minden tovább, a második szerint csak az egységes piacra kell összpontosítani, a harmadik szerint azok a tagállamok, amelyek arra készek, előrébb léphetnek az integrációban a többi tagországhoz képest. A negyedik szcenárió értelmében kevesebb szakpolitikai területen lépne fel az unió, míg az ötödik szerint az EU ambiciózus módon arra törekedne, hogy egy egységes és teljesebb integrációt valósítson meg.

Miután Európa politikusainak figyelmét a belpolitikai csatározások kötik le, és a brüsszeli uniós intézmények a közvélemény elégedetlenségének célpontjai, Juncker nem tudott messzebbre elmenni. Mégis, jelentése csalódást keltő, mivel nem tér ki azokra a fő kihívásokra, amelyekkel az EU-nak szembe kell néznie.

Ha az európai demokráciák vissza akarják nyerni erejüket, akkor a gazdasági és politikai integrációnak összhangban kell lennie. Vagy utol kell érnie a politikai integrációnak a gazdasági integrációt, vagy a gazdasági integrációt kell visszafejteni. Amíg ez a döntés nem születik meg, az EU továbbra sem fog megfelelően működni.

E döntés előtt a tagállamok várhatóan eltérő álláspontokat alakítanak ki a gazdasági-politikai integráció folytatására vonatkozóan. Emiatt Európának egy rugalmas keretrendszert kell kialakítania, amely kezelni tudja a különböző álláspontokat.

Európa a kezdetektől fogva „funkcionalista” megközelítésre épült, amely szerint a politikai integráció követi a gazdasági integrációt. Ez a megközelítés eleinte kiválóan működött. Lehetővé tette, hogy a gazdasági integráció mindig egy lépéssel a politikai integráció előtt járjon, de ne túlságosan. Aztán, az 1980-as évek vége után, az EU ismeretlen terepre tévedt. Elfogadta az ambiciózus egységes piaci agendát, amely Európa gazdaságainak egyesítését célozta, megnyirbálva a nemzeti hatásköröket, amelyek akadályozták nemcsak az árucikkek, hanem a szolgáltatások, az emberek és a tőke szabad áramlását. Az euró bevezetése logikus továbbvitele volt ennek az agendának. Ez egy európai mértékű hiperglobalizáció volt.

Az új agenda kialakulása mögött több tényező játszott szerepet. Sok közgazdász és technokrata úgy gondolta, hogy Európa kormányzatai túl intervencionistává váltak, és majd a mély gazdasági integráció, valamint a közös valuta megfegyelmezi az államot. Ebből a nézőpontból az integráció gazdasági és politikai lába közötti egyensúlytalanság szándékolt dolognak tekinthető, és nem hibának.

Sok politikus felismerte, hogy ez az egyensúlytalanság potenciálisan problematikus tényező. Úgy vélték azonban, hogy ezt majd a funkcionalizmus megoldja: idővel ugyanis majd kialakulnak a kvázi föderális politikai intézmények, amelyek az egységes piac alátámasztása miatt szükségesek.

Létezett egy másik alternatíva is. Európa lehetővé tehette volna, hogy a gazdasági integráció mellett egy közös társadalmi modell is kialakuljon. Ez nemcsak a piacok, hanem a szociálpolitikák, a munkaerőpiaci intézmények és a fiskális keretfeltételek integrálását is megkövetelte volna. Az eltérő társadalmi modellek, illetve a közös szabályok elfogadásának nehézsége természetes módon fékezte volna az integráció sebességét és annak kiterjedtségét.

Ez távolról sem lett volna kedvezőtlen. Ennek révén egy hasznos korrekciós folyamat alakulhatott volna ki az integráció legkívánatosabbnak tartott sebességének és kiterjedtségének kérdésében. Ennek eredményeképpen egy kisebb, de jobban integrált EU vagy egy olyan unió jött volna létre, amelynek olyan sok tagja lett volna, mint most, de a gazdasági kérdésekben jóval kevésbé ambiciózus célokat tűzött volna ki maga elé.

Most már talán túl késő ahhoz, hogy az EU egy fiskális és politikai integrációt kíséreljen meg kialakítani. Az európaiak kevesebb mint egyötöde támogatja azt, hogy a nemzetállamoktól hatásköröket vonjanak el.

Az optimisták azt mondhatnák, hogy ennek kevésbé a Brüsszellel vagy Strasbourggal szembeni ellenérzés az oka, hanem inkább az, hogy a közvélemény szemében a „több Európa” az egységes piacra vonatkozó technokrata összpontosítást és a vonzó alternatív modellek hiányát jelenti. Talán új politikai vezetőknek vagy mozgalmaknak sikerül vonzó modellt kialakítaniuk, és ezzel támogatottságot szerezhetnek a megreformált európai projekthez.

A pesszimisták közben azt remélik, hogy a berlini és párizsi kormányzati központok sötét sarkaiban közgazdászok és jogászok titokban a B tervet készítik elő arra az esetre, ha a gazdasági unió fellazítását már nem lehet tovább késleltetni.

Copyright: Project Syndicate, 2017

www.project-syndicate.org