Macron és a többigényű Európa

Emmanuel Macronnak a francia elnökválasztáson aratott győzelme a legbiztosabb jele annak, hogy a válságok sorozata és a hátralépések után Európa valamennyire visszanyerheti önbizalmát. Az újra megszerzett önbizalomnak azonban nem szabad önelégültséghez vezetnie. Macron révén Franciaország politikai centruma mind a baloldal, mind a jobboldal támadásaitól megvédte magát a választáson. A támadások ereje azonban megmutatja, hogy mennyire ingatag az Európai Unió helyzete. Továbbá elmondható az is, bár széles körben ismerték fel, hogy bátor lépésekre van sürgősen szükség, abban a kérdésben azonban nincs egyezség, hogy pontosan milyen lépéseket kellene megtenni.

Az EU reformjáról szóló vitákat a többsebességű Európa létrehozására vonatkozó megközelítés dominálja. Ezen nézet, ahelyett hogy meghatározná az integráció optimális szintjének elérési idejét és módját, azt állítja: minden EU-tagállamnak lehetővé kellene tenni, hogy a saját ütemében haladjon előre az integrációban, és az élenjáró országok csoportja vinné előre az integrációt.

Ennek a megközelítésnek, amely a bonyolult tárgyalások kikerülése kényelmes módjának tűnik, súlyos problematikus pontjai vannak. Először is a többsebességű megközelítés figyelmen kívül hagyja a választópolgárok állandó gyanakvását és ellenérzését az EU-val szemben. A Brexit-népszavazás az erre szolgáló sok példa közül csak a legújabbnak – de egyben a legjelentősebbnek is – számít. Ugyanilyen fontos, hogy ez a megközelítés a tagországok aktuális egyedi igényeit is figyelmen kívül hagyja.

Európának kétségtelenül egy közösen képviselt – a közös értékeken, szabadságjogokon és standardokon alapuló – vízióra van szüksége, amelynek eléréséért dolgozhat. Bármely, egész Európára kiterjedő víziónak azonban tiszteletben kell tartania a tagállamok (illetve a választópolgárok prioritásainak megvalósításáért ténykedő kormányzatok) vízióit, nem is beszélve azok identitásáról. A közös értékrendszer egy szempont, a szociális és munkaerőpiaci reformok, az adó- vagy a szabályozási rendszerek részletkérdései pedig egészen más dolognak számítanak. Ez utóbbi területeken a EU-tagállamoknak, illetve a potenciálisan az EU-hoz csatlakozó országoknak nagymértékben eltérő igényeik vannak, amelyek az adott ország gazdasági alapjaitól, demográfiai dinamikájától, történelmi örökségétől, illetve a balkáni országok esetében a háború utáni tehertételektől is függnek. Ezek a különbözőségek nemcsak az integráció ütemét, hanem annak módját is befolyásolják.

A Világgazdasági Fórum globális versenyképességi jelentése szerint Európa tíz legversenyképesebb országa közül nyolc Északnyugat-Európában található. Az észak-, illetve dél-európai államok közötti versenyképességi szakadék megszüntetését nem lehet felülről kierőszakolni, és nem lehet egyedüli cél a kérdés üzleti alapon történő kezelése sem. Ezt a szakadékot nem lehet egyik napról a másikra megszüntetni. Ezzel nem azt állítom, hogy a versenyképességi szakadék kezelése ne lenne kiemelt fontosságú. Éppen ellenkezőleg: egy kiegyenlítettebb gazdasági helyzet kedvező lenne az emberek számára szerte Európában. Ez újra felerősítené az unió vonzerejét a világban, és azt a pozícióját, amely a stabilitás szigetét jelenti a konfliktusok és bizonytalanság globális tengerében. Az európai politikai vezetőknek azonban olyan megközelítést kell kitalálniuk, amely figyelembe veszi az egyes országok különböző igényeit, sőt perspektíváit.

A németek örülhetnek annak, hogy országunknak sikerült átvészelnie a 2008-as gazdasági válságot, és a munkanélküliségi rátát kezelhető szinten tudták tartani. Mégis, európaiként el kell ismernünk, hogy Németország növekvő folyófizetésimérleg-többlete fenntarthatatlan egyensúlytalanságot hozott létre az EU-ban. Ha ehhez hozzávesszük az erős német munkaerőpiac szívóhatását, akkor ez az egyensúlytalanság még nagyobb mértékű. Eléggé realista vagyok ahhoz, hogy tudjam, egyetlenegy kormány sem tud – sem Németországban és talán máshol sem Európában – hónapokkal egy kiélezett választás előtt támogatni egy jelentős európai adósságelengedési kezdeményezést. De optimista is vagyok a tekintetben, hogy a magabiztosabb Európa legversenyképesebb részének vezetői értelmet látnak abban, hogy minden tagállam gazdasági fejlődésének erősítéséért tevékenykedjenek. Ez nem az első terület lenne, ahol Németország felülemelkedne a káros nacionalista egoizmuson, és megfelelő, felelős vezetési szerepet látna el. 2015-ben a német koalíciós kormány úgy döntött, hogy egymillió menekültet fogad be a háború borzalmaitól sújtott Szíriából és Irakból. Ez a lépés felemésztette a kormánypártok politikai tőkéjének nagy részét, de végeredményben igazolta helyességét egy olyan országban, amely demográfiai kihívásokkal küzd.

A politikai és az üzleti élet vezetőinek most követniük kell azt a példát, amelyet Németország valósított meg a menekültpolitikájában. Ez azt jelenti, hogy szembe kell szállni azzal a nézettel, hogy a kompromisszumkötés a gyengeség jele és a hatékonytalanság receptje. Ehelyett azt a demokratikus döntéshozatal legerősebb eszközének, illetve az európai projekt sarokkövének kell tartani. Mindenekfelett ez azt jelenti: fel kell ismernünk, hogy nem többsebességes Európáról, hanem többigényű Európáról kellene beszélnünk.

Copyright: Project Syndicate, 2017

www.project-syndicate.org