Magyar euró: hosszú távon jó, de nem kell elsietni

Az Eurostat szerint a 90-es években Szlovákia gazdasága egyértelműen le volt maradva hozzánk képest az egy főre eső euróban mért GDP tekintetében, mára viszont, húsz év elteltével, jelentősen megelőzött bennünket. Meggyőződésem, hogy ebben óriási része van annak, hogy időben – 2008 végére, azaz még éppen a válság előtt – bevezették az eurót. Ez növelte a kiszámíthatóságot, üzleti bizalmat. A 2008–2012-es válságban ezért tudták elkerülni a visszaesést, velünk ellentétben. Még árnyaltabb a kép, ha az eurót később bevezető Baltikum országait is vizsgáljuk. Az észtek, akik 2010-ben vezették be az eurót, a válságban csupán egy évre estek vissza, azóta messze megelőztek minket. A lettek 2015-ben vezették be az eurót, ugyancsak megelőztek bennünket, fejlődésük 2010-től dinamizálódott.

A recept tehát látszólag egyszerű: vezessük be az eurót, és felgyorsul a növekedés. Ezzel szemben azt gondolom, a közös deviza önmagában korántsem mindenható. Viszont aki bevezeti, annak világos elköteleződést kell mutatnia Európa iránt gazdaságilag és politikailag egyaránt. Az említett országokban a GDP növekedésének dinamizálódása nem az euró bevezetésének időpontjában, hanem már a csatlakozást megelőző években elindult. A gazdasági és a politikai elköteleződés együttese hozta létre a növekedésbarát környezetet. A magyar kormány többször világossá tette, hogy bizonyos kérdésekben kész a legmesszebbre is elmenni a Brüsszellel való csatározásban. Nem látok példát olyan euróbevezetésre, ahol csupán a gazdasági elköteleződés állt fenn, politikai pedig nem. Azt sem tudom megítélni, hogy jelen helyzetben van-e valós kormányzati szándék az euró bevezetésére, azt követően ugyanis a „legmesszebb” a mainál fényévekkel közelebb kerülhet, és nem gondolom, hogy ezt a kormányzat ne tudná.

Az EU-val való csatározásban megfigyelhető egy másik ellentmondás is. A jelenlegi jó külső egyensúly megítélésem szerint három pilléren nyugszik. Egyik az erős export, amely fenntartható, stabil. Két másik azonban – nevezetesen az országba érkező EU-források és az EU-ban dolgozó honfitársaink magas hazautalásai – eseti tétel, és nem biztos, hogy hosszú ideig fennmarad. Különösen akkor nem, ha az EU-val való kapcsolat tovább éleződik. A technikai előfeltételek tekintetében fontos kérdés az államadósság szintje. A maastrichti kritérium alapvetően 60 százalékos plafont határoz meg, amit nyilván nem teljesítünk. Az, hogy az adósság folyamatos csökkentése is elegendő, egy későbbi, ha úgy tetszik, felhígított kritérium. A jelenlegi, 74 százalék körüli szinthez képest a 60 százalékos kritérium teljesítése volna valójában kívánatos, amivel a régiós versenytársaink szintjére kerülnénk.

Az inflációs feltétel tekintetében szerencsés a helyzet, pár évig előreláthatóan nem lesz gond. Látszólag nincs baj a maximum 3 százalékos költségvetési hiány teljesítésével, hiszen ezt évek óta megugorjuk. Kétségtelen, hogy jelentős eredményeket sikerült elérni a költségvetési bevételek növelésében, a foglalkoztatásban, a gazdaság fehéredésében. Megítélésem szerint azonban itt mégis baj van, mert a jelenlegi modell sajnos nem fenntartható. A nemzetgazdaság két fontos alrendszerében például, az egészségügyben és az oktatásban, a jelenlegi munkaerőpiaci helyzetben nem fenntarthatók a bérek. Minimum 20 százalékos bérszínvonal-növekedésre volna szükség mindkét alrendszerben ahhoz, hogy az elvándorlás megszűnjön, de könnyen szükséges lehet ennek a duplája is. Ha jobban meggondoljuk, semmi nem indokolja, hogy egy jó ápolónő a felét keresse, mint egy jó ipari szakmunkás vagy egy bolti pénztáros. Márpedig most így van. Ahogyan az sem indokolható, hogy egy jó iskolai tanár egy jó mérnök keresetének a felét kapja. Egy feltételezett bérrendezés kihatása, ha csak a nettó átlagkereseteket tekintem (a többi visszajön adókban, járulékokban) a GDP 1-2 százalékára tehető. Ekkora tartalék nincs a költségvetésben, tehát alapjaiban kell újragondolni. Ráadásul a Medgyesi-kormány 100 napos programja óta tudjuk, hogy az erőből való béremelés a világon semmit nem old meg, ezen alrendszerek jobb működéséhez szerkezeti reformok volnának szükségesek, és ezeket időben el kellene kezdeni. Nehéz addig kiegyensúlyozott költségvetésről beszélni, amíg a hétköznapjainkat ilyen ellentmondások terhelik.

Hosszú távon az euró jó az országnak, igen fontos viszont a csatlakozás időzítése. Egy magas árfolyamon való csatlakozás hosszú távon versenyképességi problémát okozhat, sőt a csatlakozás bejelentése önmagában forinterősödést válthat ki. A mediterrán térség problémáin pedig jól látható, hogy robusztus alapok nélkül a közös valuta iszonyatos korlát, és a szőnyeg alá söpört problémákból adódó, később szükségessé váló reformokat politikailag rendkívül nehezen keresztülvihetővé teszi. A leértékelhető, inflálható saját valuta nem csak a belső bajok kezelésére jó, alakulhat úgy a világ sora, hogy a külső problémára egy hozzánk hasonló nyitott országnak kell reagálnia. Ennek lehetőségei pedig saját valuta nélkül rendkívül beszűkülnek. És mi is a helyzet most a világban? A tőzsdék messze a válság feletti árfolyamokon szárnyalnak, a történelmi mélyponton lévő pénzpiaci kamatok ópiuma pedig még a fejlett országokat is államadósság-növelésre szoktatta. Számomra ez a helyzet sem tűnik fenntarthatónak, inkább egy újabb válságot megelőző vihar előtti csendre emlékeztet, bár ez az állapot még évekig fennmaradhat.

A helyzet annyival rosszabb, mint 2007-ben volt, hogy mostanra számos geopolitikai kockázat is kialakult, lásd Kelet-Ukrajna, Szíria, Arab-öböl, Dél-kínai-tenger, Észak-Korea. És a politikusok nem lettek megfontoltabbak, ellenkezőleg. Európát pedig a megoldatlan migrációs nyomás, a Brexit, valamint a közelgő olasz és német választások kötik le.

A saját valuta biztonsági szelep is egyben. Ha mindent összevetek, azt hiszem, nem időszerű most ezt a biztonsági szelepet lezárni.

(Az euró bevezetése azután került a figyelem középpontjába, hogy Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter júniusban a bevezetés kérdéséről beszélt, majd a gazdasági tárca lapunknak adott válaszában [VG, jún. 28.] a távoli jövőbe, évtizedekkel későbbre tette a bevezetés időpontját. Karsai Gábor [VG, júl. 7.] és Felcsuti Péter [VG, júl. 18.] után Sinkó Ottó véleményét olvashatták. A következő napokban további szakértők járják körbe a hazai euróbevezetés kérdését.)