Hazai infláció globális köntösben

Júliusban megindult felfelé a hazai infláció a júniusi mélypont után. Bár a nyers árindex 2,1 százalékos szintje nem volt kifejezetten magas, a tartós folyamatokat jelző maginfláció 2,6 százalékot ért el, ezzel 2014 tavasza óta nem látott szintre emelkedett. A maginflációra érdemes lehet figyelni, hisz alakulásában tetten érhető egy lassan másfél éve tartó fokozatosan erősödő trend, amely húzhatja magával a teljes fogyasztói árindexet is. A középtávú kilátásokat tekintve talán kijelenthető, hogy hazánkban egyelőre véget ért a tartósan alacsony infláció korszaka.

Ám ez nem jelenti azt, hogy ismét a régi magasságokba szökne az átlagos áremelkedés üteme. Az év hátralévő részében az infláció tovább emelkedhet, de feltehetőleg a 3 százalékos jegybanki cél alatt marad. Historikus összehasonlításban szokatlannak tűnhet, hogy ilyen stabilan alakul a pénzromlás üteme Magyarországon, ezt azonban több tényező együttes alakulása magyarázza. Közülük az egyik legfontosabb a régóta visszafogottan alakuló külső inflációs környezet. A tartósan alacsony ütemű globális áremelkedés ilyen erőteljesen támogató monetáris politika mellett komoly rejtvény a fejlett világ jegybankárai számára is.

De miért nincs még mindig infláció, feltéve, hogy az eddigi tankönyvek helyesen írták le a laza monetáris politika következményeit? Az egyik lehetséges magyarázat az árak összehasonlításának könnyebbé válása, ami elsősorban az internet elterjedt használatának köszönhető. Azt gondolnánk, hogy a 2009-es válság nem is volt olyan rég, de az azóta eltelt nyolc év a világháló terjedésében jelentős evolúciós ugrást hozott. Az információs aszimmetria egyre kevésbé torzít, a transzparensebb árak következtében az eladóknak nehezebb lehet az árak emelése, hiszen így könnyen kiárazódhatnak a piacról a versenytársakkal szemben. Továbbá az sem könnyíti a helyzetet, hogy ha az elmúlt években olcsóbb volt a termék, akkor a fogyasztóban elindul a vezérhangya, hogy ha ugyanazt a terméket veszi (vagyis nem kap több hozzáadott értéket), akkor miért is kell többet fizetnie? A költségek emelkedése természetesen indokolhatja az áremelést, de ez a fogyasztókat általában nem szokta meghatni. Persze a technológiai fejlődés is beleszólhat mindebbe: költséghatékonyabb termelési módszerek segítségével könnyebb az árak leszorításával versenyezni a piacon.

A jegybankároknak sok helyen komoly fejtörést okoz a béremelkedések elmaradása is. A közgazdasági logika azt diktálná, hogy a feszes munkaerőpiaci környezetben a bérek növekedésnek indulnak. Ám e jelenség sok országban akadozni látszik, amiben szintén szerepet játszhat a technológiai fejlődés, például egy adott bérigény felett érdemes lehet automatizálni egy munkafolyamatot. Az enyhébb bérfejlesztés talán betudható a szakszervezetek esetleges visszaszorulásának is. Csupán annyi bizonyos, hogy a béremelkedés jellemzően nem mondható dinamikusnak a fejlett országokban, így az ebből fakadó kereslet vezérelte inflációs nyomás is visszafogottabb.

Ugyanakkor a hazai példa mutatja, hogy ha van is dinamikus reálbér-emelkedés, az sem feltétlenül jár jelentős inflációval. A Phillips-görbe nálunk mintha teljesen ellaposodott volna az utóbbi években, ami szintén korlátja lehet az infláció megugrásának. Tehát jövőre sem várunk sokkal magasabb fogyasztói árindexet az idén tapasztaltaknál, bár nem tartjuk kizártnak, hogy egyes hónapokban akár a 3 százalékot is meghaladhatja az infláció. Mindazonáltal ha át is lépi a jegybank pontcélját, valószínűleg a 2–4 százalék közötti toleranciasávban marad, így nem várható monetáris politikai irányváltás.

A fentebb felsorolt jelenségeknek azonban más következményeik is lehetnek, hisz az inflációs célkövetés rendszerébe vetett globális bizalom meginogni látszik. A közgazdászok új javaslatokat dolgoznak ki a rendszer jobbá tételére, a Fed esetében többen az inflációs cél átírását szorgalmazzák. A folyton csak várt, de el nem jövő inflációs nyomás a jövőben így akár nagymértékű változásokat is hozhat a monetáris politika keretrendszerében.