A megszorítási politika elmúlása

Néhány év eltelt azóta, amikor a politikai döntéshozók a költségvetési megszorítások hasznát fejtegették. A rövid távú gazdasági növekedés beindítását célzó élénkítés potenciális előnyeiről vagy a középtávú növekedést akadályozó államadósságszint veszélyeiről szóló fejtegetések azóta elhalkultak.

Nem lehet eltéveszteni, melyik irányzat nyert, és miért. A megszorítási politika halott. Ahogy a konvencionális irányvonalat követő politikusok továbbra is utódvédharcot vívnak a populista erőkkel, várhatóan több költségvetési lazítást fognak alkalmazni – vagy legalábbis nem vezetnek be szigorításokat –, hogy a szinte biztos rövid távú gazdasági előnyöket garantálják. Ugyanakkor valószínűleg nem törődnek a magasabb adósságszint középtávú következményeire vonatkozó figyelmeztetésekkel, miután széles körben elterjedt az a nézet, hogy a kamatok hosszú időn át alacsonyak maradnak.

Az egyik módja annak, hogy kimutassuk, egy nemzetközi fiskális politikai konszenzus alakult ki, ha áttekintjük a politikai döntéshozók közös közleményeit. A G7-ek utolsó olyan közleménye, amely kiemelte a költségvetési konszolidáció fontosságát, még a 2013-as Lough Erne-i csúcson született meg.

Azóta a közös közlemények olyan homályos javaslatokat tartalmaznak, amelyek a növekedés támogatása érdekében rugalmasan alkalmazandó költségvetési stratégiára, illetve a GDP-arányos államadósság-ráta fenntarthatóságának biztosítására vonatkoznak. Az adósság fenntartható pályára állítása feltehetően azt jelenti, hogy az adósság nem nő állandóan. Határozott időkeretek hiányában azonban az adósságszintek jelentősen ingadozhatnak, így a fenntartható adósság fogalma értelmezés kérdése. A megszorítások ellenzése érthető volt a 2008-as pénzügyi válságot követő időszakban. A költségvetési politikát akkor szigorították, amikor a növekedés mértéke nem érte el a 2 százalékot, és a jelentős mértékben negatív kibocsátási rés azt jelezte, hogy a foglalkoztatottság szintje lassan fog visszaerősödni.

2012 végén, a válság utáni megszorításokról szóló viták tetőpontján a fejlett gazdaságok egy többéves megszorítási folyamat kellős közepén voltak, amelynek mértéke a GDP több mint egy százalékpontját tette ki éves szinten. De ahogy a költségvetési politikát akkor szigorították, amikor úgy tűnt, hogy a ciklikus gazdasági kondíciók a lazítást tették volna szükségessé, most laza költségvetési politika érvényesül, amikor amúgy a gazdasági kondíciók a szigorítást igényelnék. A fejlett gazdaságok kibocsátási résének értéke egyáltalán nem kedvezőtlen, az infláció gyorsul, és az előrejelzések szerint a világgazdasági növekedés 2010 óta a legerősebb mértékű lesz. 2013-ban Japán volt az egyetlen fejlett gazdaság, amely lazította költségvetési politikáját. Idén azonban az Egyesült Királyság tűnik az egyetlen olyan országnak, amely szigorításra készül.

A legtöbb elemző egyetértene abban, hogy sok fejlett gazdaságban az államadósság szintje aggasztóan magas, így bölcs lépés lenne a politikusok részéről, ha az adósságszint csökkentésére vonatkozó stratégiákat fontolnának meg. Ehhez számos opció áll rendelkezésre, néhány közülük könnyebben megvalósítható vagy hatásosabb. Végeredményben az állami adósság leépítése a gazdasági növekedés és a kamatok közötti kapcsolatról szól. Minél magasabb a növekedési ráta a kamatokhoz képest, annál kisebb mértékű költségvetési konszolidáció szükséges az államadósság GDP-hez viszonyított mértékének stabilizálásához vagy csökkentéséhez.

Ahogy a gazdasági növekedés továbbra is erősödik, miközben a kamatok alacsony szinten maradnak (legalábbis az USA-n kívül), a költségvetési politikát meghatározó döntéshozóknak további lehetőségeik lesznek az adósság csökkentésére, illetve egy olyan költségvetési mozgástér kialakítására, amelyet az élénkítő intézkedésekhez tudnak felhasználni, amikor a következő ciklikus lejtmenet elkerülhetetlenül bekövetkezik. A politikusok azonban nem így cselekszenek, ami azt jelzi, hogy a politikai szempontokat a prudens költségvetési politika fölé helyezik.

A nemrégiben lezajlott holland és francia választások után egyre jobban elterjedt az a nézet, hogy a populista politika elérte tetőpontját. Azt is lehetne mondani azonban, hogy a populista eszmék egyre jobban beépülnek a mainstream politikai és gazdasági nézetekbe. Ebből adódóan a politikusoknak, különösen Európában, nincs más lehetőségük, mint hogy az inkluzív növekedést célzó intézkedéseket támogassák, és alaposan megvizsgálják azt, hogy az általuk folytatott politika milyen potenciális hatással van a jövedelmi disztribúcióra. Ez a politikai környezet aligha segíti elő a fiskális konszolidációt.

Bármilyen adóemelést vagy kiadáscsökkentést igen jól meg kell tervezniük a politikai vezetőknek – ami talán lehetetlen is –, hogy elkerüljék a populista erők térnyerését. Mindig lesznek olyan rétegek, amelyek többet veszítenek a költségvetési konszolidáció miatt. Eldönteni, hogy mely rétegek legyenek ezek, sosem kellemes feladat.

Ezeket a politikai döntéseket mindeddig elhalasztották. A magas államadósság gazdasági következményeit azonban nem lehet örökké figyelmen kívül hagyni. A monetáris politika kezd megváltozni az USA-ban, és globális szinten is közeleghet már a váltás ideje. Bárhogy is lesz, a költségvetési politikát meghatározó döntéshozóknak szembe kell nézniük azzal, hogy a következő években igen nehéz kompromisszumos döntéseket kell majd meghozniuk.

Copyright: Project Syndicate, 2017

www.project-syndicate.org