Sok hűhó – miért is?

Október 1-jén új vizekre evezett a pénzmosás elleni küzdelem. Ha ugyanis bármely cég bankszámlát nyit, ügyvédhez, könyvelőhöz, könyvvizsgálóhoz vagy hasonló szolgáltatóhoz fordul, köteles felfednie társaságának végső, magánszemély tulajdonosát. Ezek az adatok pedig, a vonatkozó EU-s irányelv elképzelései szerint, bekerülnek majd egy, a teljes EU-t átívelő nyilvántartásba, amelyből az arra felhatalmazott személyek információt nyerhetnek.

Az intézkedés céljai nyilvánvalóak. A cégek mögött meghúzódó tényleges tulajdonos személye a jelenlegi adatbázisokból nem derül ki, sőt, pénzmosás vagy más gazdasági bűncselekmény esetén szándékosan leplezik. A több országon átnyúló nyilvántartás a pénzmosás elleni küzdelemben jelentős előrelépést jelenthet, és alkalmas lehet a bonyolult tulajdonosi struktúrák mögött megvalósított ügyletek üzleti logikájának feltérképezésére.

Nem kétséges viszont, hogy ha egy ilyen nyilvántartás létrejön, az jolly joker lesz. Nem kell hatalmas fantázia annak végiggondolására, hogy egy ilyen adatbázist mi mindenre lehet majd felhasználni. Megoldódhatnak a transzfer­árkérdések, hiszen az adatbázis segítségével az adóhatóságok viszonylag könnyen kideríthetik, a szerződő vállalkozások kapcsolt vállalkozásnak minősülnek-e. Nagy adu lehet az adatbázis a versenyhivatalok számára is, hiszen nem kell rejtett társasági struktúrákon keresztül vizsgálni a vállalati összefonódásokat. Eljöhet tehát egy szép új, tiszta és átlátható világ!

Talán ez a sokrétű felhasználhatóság adja az adatbázis gyenge pontját is. Megadom-e azt, mely vállalkozások mögött vagyok én a végső tulajdonos, ha nem tudom, hogy ezt az információt ki mire fogja felhasználni? Ma már mindenki fél az adatait megadni úgy, hogy nem tudja, azokat hol és mikor látja viszont. Abban a világban, amelyben az adatvédelem egyre kritikusabb szerepet tölt be, kifejezetten érzékeny kérdés vállalatokat arra kényszeríteni, hogy legintimebb információikat dobják be egy fekete dobozba.

Arról nem is beszélve, hogy ha valakinek vaj van a füle mögött, úgyis megtalálja a legális vagy akár nem feltétlenül tiszta módját annak, hogyan bújjon ki az adatszolgáltatás alól. Az adatbázisba csak azok a tulajdonosok kerülnek be, akik 25 százalékot meghaladó részesedéssel rendelkeznek – elég a tulajdonrészt három további személlyel megosztani, és máris ki lehet csúszni a nyilvántartásból. Kérdéses továbbá az is, hogyan lehet nyakon csípni azt, aki hamis adatot szolgáltat az adatbázisba. Még ha a valótlan információ megadása akár bűncselekménynek minősülhet is, kérdéses, hogy a nyomozó hatóságok prioritásként kezelik-e a nyilatkozatok valóságtartalmának felderítését, illetve ahhoz megfelelő eszközökkel rendelkeznek-e.

Mi lesz ennek az eredménye? Egyrészt hatalmas adminisztrációs teher a jóhiszemű és tisztességesen működő vállalkozásokon (akik, megítélésem szerint, a piacon működő vállalkozásoknak még mindig a 90-95 százalékát teszik ki), valamint a bürokrácia növelése mindazon professzionális szolgáltatóknál, akik az adatok begyűjtésére és kezelésére kötelezettek. Mindeközben pedig erősen kétséges, hogy sikerül-e a valódi rosszfiúkat tényleg kézre keríteni.

Már hallom is az ellenérveket: ha karba tesszük a kezünket, és nem csinálunk semmit, az biztosan nem fogja átláthatóvá tenni a világot. És ez így is van. Már csak az a kérdés, hogy arányosak-e az így bevetett fegyverek a várható, végső eredmény tükrében.