Olaszország nélkül nincs eurózóna

Aki azt hitte, hogy a görög válság csillapodása után az eurózóna végre fellélegezhet, tévedett. Az Egyesült Királyság kilépésével kapcsolatos tárgyalások ugyan az utóbbi időben biztatóan alakulnak, és egy esetleges hard Brexit – azaz a britek megállapodás nélküli kilépése – is inkább a szigetországot érintheti negatívan, az euróövezet országainak kevésbé fájna. Mégis, minden eddiginél súlyosabb krízis fenyegeti a valutaközösséget. És a válság ezúttal Olaszországból, az Európai Unió és az eurózóna alapító tagállamából jön.

Olaszország régóta nagy bajban van. Évtizedek óta nincs érdemi gazdasági növekedés, és az ország a mostani globális fellendülés idején is csak szerény, legfeljebb másfél százalékos gazdasági növekedésre számíthat. Az elmúlt húsz év során az olasz lakosság egyre nagyobb hányada szegényedett el; valójában Olaszország mára kikerült az EU gazdag országainak klubjából. Az olasz államadósság már az Európai Gazdasági és Monetáris Unió (EGMU) megalakulásakor is kiugróan magas volt, az elmúlt tíz évben pedig tovább emelkedett, és meghaladja a GDP 130 százalékát. Röviden: a közelmúlt olasz kormányainak egyszerre sikerült gyenge növekedési teljesítményt és durva eladósodást produkálniuk.

A gazdaság és a közpénzügyek rossz állapota mellett szintén régóta ismert, hogy az olasz állam más európai országokhoz képest szerény minőségű közszolgáltatásokat nyújt, legyen szó az oktatásról, az időskori ellátásról vagy a közterület-fenntartásról. Eközben a hagyományos politikai elitet átszövi a korrupció. Az elmúlt évtizedek során ugyan az időnként kormányzati felelősséggel felruházott technokrata kormányok értek el átmeneti eredményeket a gazdaság stabilizálásában, mára azonban az olaszok többségének a rendre gazdasági megszorításokkal párosuló szakértői kormányzásból is elege lett. Nem véletlen tehát, hogy az idei választás eredményeként populista pártok kaptak kormányzati megbízást Itáliában.

A válság közvetlen oka, hogy a Liga és az Ötcsillag Mozgalom nyáron felállt kormányának populista politikai narratívája és költségvetési szándékai alapvetően ellentétesek az Európai Bizottság és a nemzetközi pénzpiaci szereplők várakozásaival.

A populista pártszövetség ugyanis nem stabilizálni szeretne, hanem jóléti kárpótlást adni az olaszoknak az elmúlt évtizedek egzisztenciális bizonytalansága, hányattatásai után. Az alacsony gyerekvállalási hajlandósággal jellemezhető és elöregedő országban a szegények mellett az időseket kívánják elsősorban támogatni, ezért alapjövedelemre kívánnak költeni, és emelni akarják a nyugdíjakat is.

A pénzpiacok egyértelmű üzenetet küldtek: október első hetében a tízéves lejáratú olasz államkötvények hozamfelára megközelítette a 300 bázispontot a német állampapírokhoz képest. Az európai politikai elit egyre nehezebb helyzetben van, hiszen több vezető olasz politikus is nyilvánosan utalt immár arra, hogy az olasz válságkezelést nem segíti, hanem éppenséggel nehezíti a közös valutaövezeti tagság.

Az olasz populisták a túl szigorú költségvetési szabályok mellett a valutaleértékelés lehetőségének elvesztése miatt is béklyónak tekintik az Európai Gazdasági és Monetáris Uniót.

És ezt a nézetüket osztja az olasz gazdasági elit és a szavazók jelentős része is.

Egyértelmű, hogy a közös valutaövezet mára mély válságba került. Elsősorban nem azért, amit az optimális valutaövezetek elmélete sugallna – az EGMU-tagországok üzleti ciklusai ugyanis eléggé harmonizálnak. Sokkal inkább a tagországok eltérő gazdasági viselkedése okoz nehezen kezelhető gondot:

mára egyértelmű, hogy a német gazdasági szereplők viselkedésére optimalizált közös szabályrendszer mellett a magasabb inflációs környezethez szokott tagországok szisztematikusan válságról válságra bukdácsolnak.

Márpedig az olaszokat benn kell tartani a valutaközösségben – Olaszország kiválása egyértelműen az EGMU szétesését is okozná. A lazítás lehetősége és a szabályok következetes betartása közötti optimum megtalálása viszont különlegesen nehéz feladatnak ígérkezik.