Kiváltságműsor helyett tiszta vezetés

Sok szempontból különleges környezetben töltöttem az elmúlt 16 és fél évet: egy befektetési szolgáltató köntösébe bújtatott, azonban fejlesztő által alapított és fejlesztők által menedzselt vérbeli informatikai cégnél. Egy olyan vállalati kultúrában, amely nem csupán egyedi pénzügyi megoldása révén számít úttörőnek, hanem abban is, amennyire magától értetődő módon rúgta fel az általános konvenciókat.

A vezetőkre vonatkozókat olyan szinten, hogy nem is léteznek a szokványos privilégiumok. 

Nincs vezetői fotel, „vezérigazgató úr” helyett írásban is keresztnévvel illendő a megszólítás, és nemhogy külön sofőr nem jár, de cégautó sem.

A zakó is csak hivatalos eseményeken kerül elő, öltöny-nyakkendő kombót pedig tényleg csak sátoros ünnepeken látni – a kiváltságokat levetkőzve egyszerűen esély sincs a magamutogatásra.

Ha nem adunk juttatásokat, akkor nem is becsüljük meg a kulcsembereket? Nem akarjuk kifejezésre juttatni, milyen nagyra értékeljük a teljesítményüket? Nem koncentrálunk a megtartásukra? Dehogynem – csak sokkal célravezetőbb mindezt átgondoltabban tenni.

Egészen biztos vagyok benne, hogy ha megkérdezik tőlünk, milyen az ideális vezető, már rég nem az elefántcsonttoronyban, mahagóni íróasztal mögötti aranykarfás fotelban ücsörgő, folyton és rendkívüli mértékben elfoglalt köpcös úr ugrik be. Az emberein taposva kapaszkodás helyett egy őket felemelő, velük együtt szárnyaló, „hatalmasságosság” helyett egy szolgálatkész, segítő, tekintélyét szakértelmével és vezetői készségével kivívó személyiségre gondolunk.

Ennek elismerésére természetesen szükség van – viszont az elismerésnek nem szabad világító státuszszimbólumok létrehozásában megnyilvánulnia. A tudást, kivételes képességeket, vezetői kvalitásokat sokkal célszerűbb kevésbé szembetűnően, például tisztán bónusszal honorálni, nem a kiváltságok szintjén. Sőt, nem is feltétlen vezetői pozícióhoz kötve:

gondoljunk csak a valóban fehér hollónak számító szakemberekre, akiket kivételes képességeik és szervezetben elfoglalt szerepük emel a vezetőkkel azonos piedesztálra.

Szívesen látnánk cégünkben olyanokat, akiknek a státusszimbólum, a kivagyiság az első? Márpedig ha a juttatáscsomag privilegizált helyzetet, megkülönböztetést sugároz, azzal pont a rossz hívószót használjuk, csak adjuk a lovat az uralkodó típusú vezetőjelöltek alá, ösztönözve őket, hogy csatlakozás után a hatalom gyakorlására koncentráljanak a valódi munka, a kollégák támogatása helyett. 

De ha a vezetőség „levetkőztetése” ennyire egyértelmű megoldás, akkor miért nem ez a jellemző? Több oka is lehet, miért látunk még pöffeszkedő, embereit lenéző menedzsereket. 

Egyrészt, ahol a tulajdonos vezet, ott jellemzően nincs felettes kontroll, ráadásul még az uralkodó típusnak is hajlamosak vagyunk könnyebben elnézni a hivalkodást, hiszen „az ő pénze, hadd költse”. Ebben az esetben, ha rosszul megy a szekér, a trón előbb inogni kezd, aztán pedig megszűnik létezni, magától megoldva a problémát.

Másrészt, számos vállalat működésébe azáltal lehet belekódolva a hatalmi megközelítés, hogy a menedzsereket felügyelő testületek maguk is hasonló menedzserekből tevődnek össze. Eleve magukhoz hasonló felfogású vezetőkben gondolkodnak, eszük ágában sincs megbontani a privilegizált környezetet – így örökítve tovább az alapproblémát. Itt legfeljebb az alkalmazottak tudnak a lábukkal szavazni: ott fogják hagyni a toxikus környezetet.

Harmadrészt, az extra juttatások megszületését a jutalmazó, motiváló jó szándék vezérelhette. Így jöhetett létre egy messziről is jól látható szimbólum, amolyan „ha te is keményen dolgozol, neked is lehet menő autód és irodád”. Ez egyfajta aranybilincs is: ez a sok előny mind a tiéd, de ha elmész tőlünk, mindet elveszíted. Itt, ha továbbra is megvan a jó szándék, akkor a félrement ösztönzői rendszer felismerése közel van, várható a korrekció.

A jó hír az, hogy egyre több alázatos, szolgáló és empatikus vezetővel találkozom,

akiknek a vezetés már régen nem a kiváltságokat, hanem a munkatársak és ügyfelek életét javító szolgálatot jelenti – közhelyesen: a világ jobbá tételét. Ők szerények, a keresztnéven való megszólítást várják el, egyre inkább megtalálhatók a modern cégek élén, és egyre inkább köréjük csoportosulnak a munkaerőpiacra belépő Z generációsok is. 

Az optimizmus mellett immár a pozitív tapasztalat is beszél belőlem, amikor azt állítom, nagyon jó irányba mozog az új vezetői generáció. Az még több örömre ad okot, hogy ennek a változásnak, amely a hazai állapotokat tekintve akár forradalmi is lehet, a munkaerőpiac összes szereplője hasznát látja. Egy kiszámíthatóbb, emberibb arcát mutató környezet egyértelműen hívogatóbb, inspirálóbb. Örömmel lépek az ehhez vezető útra, természetesen végig ragaszkodva a Richárd megszólításhoz.