Az euró költészete

Az euró nem egy csupán annak a törekvésnek volt az eredménye, hogy könnyebbé tegyék a különböző nemzeti érmékkel megtöltött zsebeket vagy megkönnyítsék a térségen belüli kereskedelmet. Valójában egy merész európai kísérletről volt szó, amely arról szólt, hogy mi a feladata a pénznek, és hogyan kell azt menedzselni. Amikor a pénz tiszta formája mellett döntöttek, amelyet egy mindenféle nemzeti hatóságtól független jegybank teremt, akkor az európaiak öntudatosan szembementek mindennel, ami korábban domináns monetáris tradícióként kikristályosodott.

A XX. században a pénzteremtésről, azaz a papírpénz kibocsátásáról azt tartották, hogy az az állam jogköre. A pénzt azért lehetett kibocsátani, mert a kormányoknak hatalmukban állt annak az elszámolási egységnek a meghatározása, amelyben az adókat le lehet róni. Ez a hagyomány egyébként jóval korábbra nyúlik vissza, mint a papírpénz megjelenése. Amikor még javában forgalomban voltak a pénzérmék, az elszámolási egységek meghatározása már az állam (vagy a politikai hatalommal felruházottak) feladatává vált.

Ezzel a szereppel visszaélve a kormányok a hatalmas államadósságok elinflálásával akartak úrrá lenni, ami a XX. század első felében rendkívül pusztító hatást fejtett ki a politikai rendszerben. A második világháború után világosan látták ennek súlyát az európai föderalizmus mellett leginkább elkötelezett politikusok. A közgazdász Luigi Einaudi – aki az Olasz Köztársaságnak jegybankelnöke, pénzügyminisztere és államfője is volt – a háború után rámutatott, hogy „az európai föderáció már azzal is óriási feladatot oldhat meg, ha a pénznyomdával finanszírozott közmunka jogát elveszi az egyes államoktól, és azok jogkörét az adókból és az önkéntes hitelekből finanszírozható kiadásokra korlátozza”.

A monetáris szférában elkövetett visszaélés a többszintű igazgatással működtetett politikai rendszerekben is veszélyes, ami már a múltban is vezetett szövetségi állami képződmények felbomlásához. Az infláció nem gyógyír a gazdasági bajokra. Az infláció felszítása a központi bank azon döntésétől függ, hogy kész-e bizonyos adósságeszközök monetizálására. A monetáris hatóság ugyanis soha nem dönt az összes kötelezvény pénzre váltásáról. Ehelyett elhatározza, hogy bizonyos iparágakat, bankokat vagy politikai hatóságokat a közjó érdekében fenn kell tartani. Döntése nyilván visszatetszést szül a körön kívül rekedőkben, és a hatalommal visszaélés vádját kelti a központi bankkal szemben.
Az 1920-as évek hiperinflációja idején Bajorország, a Rajna-vidék és Szászország fogalmazott meg szeparatista követeléseket, mert ezek a távoli körzetek érezték leginkább, hogy Berlinben a központi kormány és a központi bank diszkriminálja őket. A szakadárok politikailag radikalizálódtak, Szászországban baloldali, a másik két körzetben szélsőjobbos irányba.

Példa az újabb kori történelemből is adódik. A 80-as évek vége felé a hajdani Jugoszláviában dezintegrálódott a szocialista gazdaság, ennek során a monetáris hatóságok inkább a szerb politikusoknak és üzleti köröknek kedvező módon igyekeztek eljárni. Ez vezetett oda, hogy a horvátok és a szlovének igyekeztek elhagyni a föderatív államszerkezetet. A Szovjetunió felbomlásakor a moszkvai bürokraták jó eszközt láttak az inflációban, amivel szintén kiváltották távolabbi körzetek elszakadási törekvéseit.

A modern Európa megteremtői tudták, hogy egy instabil pénz, amellyel visszaél a politika, rémálommá válna, és pusztító nemzeti ellentéteket okozna. A nézeteikhez támogatást merítettek a XX. század két legbefolyásosabb közgazdászának tartott Friedrich von Hayek és John Maynard Keynes munkásságából. Hayek az állam által kibocsátott pénz legkövetkezetesebb kritikusa volt, helyette egy „szabad bankrendszert” javasolt magánintézmények által kibocsátott, versengő valutákkal, ami jóval radikálisabb eljárás annál, mint amit az európaiak a 90-es években magukévá tettek. Hayek elméletéből viszont átvették azt a tételt, hogy a pénzt kibocsátó hatóságot messzemenően védeni kell mindenféle politikai nyomástól. Keynes a háború utáni gazdasági rend tervezésekor szintetikus globális valutát ajánlott, amely garantálná a stabilitást, és alkalmas lenne a defláció megelőzésére.

A jegybanki függetlenség víziója – mint egy egészséges, stabil politikai rend és alkotmány része – nem egyszerűen egy európai képződmény volt a 90-es évek végén. Az elképzelés általában is visszaköszönt számos, a jegybankokat érintő törvényi változtatásban és a jegybanki vezetők növekvő presztízsében. A mostani, a második világháború óta legsúlyosabb válság azonban mindent kérdésessé tett. A központi bankokat ismét felszólítják, hogy egyes adósok tartozását monetizálják, másokét pedig ne. A támogatandó adósok kiválasztása igen kényes politikai ügy, ami megmérgezi a monetáris stabilitást egész nézetrendszerét.

Jean-Claude Trichet, aki nemrég távozott az Európai Központi Bank éléről, előszeretettel hangoztatta, hogy a pénz olyan, mint a költészet: mindkettő a stabilitás érzetét kelti. Ez a szokatlan, bár pontos fogalmazás emlékeztet arra, amit August Neidhardt von Gneisenau tábornok mondott a porosz királynak, aki „üres poézisnek” minősítette hadvezére hazafias aggodalmát a XIX. század elején. „A vallás, az ima, az uralkodó és a szülőföld szeretete, ez mind csak üres költészet lenne?” – kérdezte von Gneisenau. „Ezen a költészeten alapul a trón biztonsága” – mondta.

A stabil pénz is ilyen: alapja a politikai rendnek. Nem szabadna hagynunk, hogy a mostani válság elborítson bennünket, és közben elfeledjük ezt az igazságot.