Az eurózóna újabb hazárdjátéka

Először a hitelbuborék 2007-es kipukkanását tapasztalhattuk meg, aztán következett a dél-európai országok pénznyomtatása, amivel a nemzetközi magánforrásokból származó finanszírozást kívánták kiváltani. A harmadik szakaszt az Európai Központi Bank (EKB) kötvényvásárlási programján (SMP) keresztül történő államadósság-finanszírozás jelentette. Ezt követte a bajba került országok és az EKB megmentését szolgáló fiskális mentőmechanizmus.

A válság ötödik szakaszában az EKB ígéretet tett arra, hogy korlátlanul vesz állampapírokat az OMT kötvényvásárlási programján keresztül. A hatodik szakaszban pedig a bankunió keretében a hitelezők és a befektetők kötelezettségvállalásának mértékét a bankok mérlegének csupán nyolc százalékára korlátozták, hogy még több nemzetközi magánfinanszírozáshoz jussanak hozzá a bajba került bankok.

A válság hetedik szakasza az adósság újbóli felhalmozódásával járó morális hazárdjáték időszaka. Miután a befektetési kockázatok nagy részét kollektivizálták az EKB és az eurózóna kormányai által bevezetett mentőintézkedések révén, így a befektetők ismét elfogadják az alacsony hozamokat, míg a hitelfelvevők megragadják az új lehetőségeket.

Emlékezetes, hogy 2011-ben éppen azért állapodtak meg az EU tagállamai az úgynevezett fiskális paktumról, hogy elkerüljék a mentőakciók ilyen következményeit. Az Egyesült Királyság és Csehország kivételével az összes EU-tagállam által aláírt paktum többek között azt írja elő a kormányok számára, hogy az aktuális államadósságszintjük és a maastrichti kritériumokban meghatározott 60 százalékos ráta közötti különbség egyhuszadával csökkentsék évente a GDP arányos államadósság mértékét.

Ha a paktum előírásait teljesen betartanák, akkor Olaszországnak a 2011-es 121 százalékról 2014-re 112 százalékra kellene csökkentenie a GDP-arányos államadósság szintjét. Ehelyett az olasz adósságszint gyors ütemben növekedett, az Európai Bizottság előrejelzése szerint annak mértéke az év végére eléri a 134 százalékot.

Spanyolország esetében is hasonló jelenség játszódott le. Miközben az adósságszintnek 71-ről 69 százalékra kellett volna csökkennie, az várhatóan 99 százalékra emelkedik. Görögország mutatója 170-ről 177 százalékra, Portugáliáé 108-ról 127 százalékra, Franciaországé pedig 86-ról 96 százalékra fog nőni. Ahelyett, hogy az érintett kormányok elismernék hibáikat, kategorikusan elutasítják a megszorításokat. Matteo Renzi új olasz kormányfő is ezt az irányt képviselve jutott hatalomra. Antonisz Szamarasz görög miniszterelnök ugyanígy próbálja baloldali riválisát, Alexisz Tszipraszt háttérbe szorítani. Portugáliában pedig az alkotmánybíróság akadályozta meg a költségvetés konszolidálását. Emellett az új francia kormányfő, Manuel Valls is a megszorítás-ellenes politika irányába mozdult el.

Az új adósságok felhalmozása egy olyan nyugtatószerhez hasonlítható, amely csökkenti a nyomást arra, hogy meghozzák azokat a fájdalmas intézkedéseket, amelyek fokoznák a versenyképességet és a növekedési potenciált.

Az adósságfegyelem újbóli lazulása annak a következménye, hogy az esetleges államcsődök költségeinek fedezését az összes eurózóna-tagállam között szétterítették a közös teherviselési mechanizmusok révén. Ez valójában az adósságok közösségiesítése, amely arra ösztönözte a hitelezőket, hogy elfogadják az alacsonyabb kamatokat, amelyek lehetővé tették Renzi, Szamarasz, Valls számára, hogy megszorítás-ellenes politikát folytathassanak.

Semmi meglepő nincs ebben: amikor egy politikai döntéshozó egy adott intézkedés előnyeit magának könyvelheti el, a hátrányait, a felmerülő költségeket pedig kollektivizálhatja, akkor az adott politikát könnyebben, nagyobb mértékben valósíthatja meg, mintha csak egyedül kellene a hátrányos következményeket viselnie.

Csak az Egyesült Államok esetét kell szemügyre venni, hogy lássuk, milyen veszélyes és valójában fenntarthatatlan az az út, amire az eurózóna rátért. Amikor az USA egyik állama túlságosan eladósítja magát, akkor a hitelezők idegessé válnak, és megszorító intézkedéseket vezetnek be az államcsőd elkerülése érdekében. Azonban ezek már minimális, 10 százalék alatti GDP arányos államadósság-szintnél bekövetkeznek, mert a hitelezők tudják, hogy senki sem fogja a veszteségeiket fedezni.

Ezzel szemben az eurózónában az EKB létrehozása előtt és után is könnyen lehetett a pénznyomda eszközéhez nyúlni, ami – kiegészülve a fiskális mentőmechanizmusokkal – lehetővé tette, hogy a befektetők csak akkor váljanak idegessé, ha az adósságszint tízszer, húszszor magasabb szintet ér el, mint az USA-ban. Ennek eredményeképpen az adósságszint addig nő, amíg már nem lehet azt kontrollálni.

Az a kritikus szint, amelynél a befektetők idegessé válnak, jelentősen emelkedett az eurózónában az utóbbi két évben kialakított mentőmechanizmusoknak köszönhetően. Néhány évig nyugalom lesz, amíg az adósságszintek mértéke fokozatosan eléri a kritikus mértéket. Ez azonban csak vihar előtti csend, a felhőszakadás pedig az átlagemberekre fog zúdulni, miközben a mai vezetők száraz bőrrel megússzák azt.