A válság utáni adósság-másnaposság

A G20-ak pénzügyminisztereinek és jegybankelnökeinek washingtoni találkozója nem éppen rózsás hangulatban ért véget. Ez nem is csoda, hiszen a világgazdaság növekedési kilátásait számos kockázati tényező árnyékolja be mind a fejlett, mind a fejlődő országok részéről. Az ülés résztvevői ismét kiemelték az együttműködés erősítésének, a költségvetési élénkítés fokozásának és a strukturális reformok beindításának szükségességét. Az erről szóló egyeztetések pedig egyre sürgetőbbé válnak, miután a széles körben vallott nézet szerint a monetáris politikának már nem sok muníciója maradt, illetve amiatt is, hogy a kompetitív leértékelések több kárt, mint hasznot okoznának.

Miután azonban közel nyolc évvel a globális pénzügyi krízis után a legnagyobb gazdaságokat jelentős és emelkedő mértékű állami és magánadósságok sújtják, érthetetlen, hogy a politikai döntéshozók opciói között az átfogó adósságátstrukturálás nem szerepel hangsúlyosan. Valójában a világgazdaság számára az adósságátstrukturálás olyan, mint elefánt a porcelánboltban.

A 2008–2009-es pénzügyi válság kezdeti szakaszában Kenneth Rogoff-fal, a Harvard Egyetem közgazdászprofesszorával együtt azt fogalmaztuk meg, hogy a súlyos pénzügyi krízisből való kilábalás egy hosszan tartó folyamat lesz, mivel időbe telik, míg a háztartások és a vállalkozások leépítik azt az adósságot, amelyet a fellendülés időszakában halmoztak fel. Ugyanakkor a nem teljesítő hitelekkel és kockázatos mérleggel sújtott bankok talán nem képesek vagy nem is nagyon akarnak új hitelezésbe fogni. A mérlegek kitisztításának elhúzódása a kilábalás egyik gátló tényezője, valamint ez az oka annak is, hogy miért különbözik a mostani válság utáni kilábalás a jellemzően erőteljesebb ciklikus visszapattanások időszakaitól.

Egy újabb tanulmányban az 1860-as évek óta lezajlott száz legsúlyosabb pénzügyi krízist vizsgáltuk meg abból a szempontból, hogy azok után miként alakult az egy főre jutó jövedelem szintje. Azt állapítottuk meg, miszerint átlagosan alig több mint hét évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a fejlett gazdaságokban az egy főre jutó jövedelem mértéke elérje a válság előtti szintet, a medián érték mintegy hat évet tett ki. Ezen gazdaságokban az egy főre jutó jövedelem mértéke a recesszió mélypontján mintegy 9,6 százalékkal mutatott alacsonyabb értéket a válság kezdetén mért csúcsponthoz képest. A feltörekvő gazdaságokban ennél nagyobb mértékű visszaesést lehetett tapasztalni.

A mostani válság utáni helyzet mennyiben hasonlít a korábbiakhoz? A Nemzetközi Valutaalap (IMF) Világgazdasági kilátások című kiadványának legfrissebb kiadása segít az összehasonlításban, mivel 2021-ig terjedően – számos más mutató mellett – az egy főre jutó GDP növekedésével kapcsolatban előrejelzéseket közöl a világ legtöbb gazdaságára vonatkozóan. Franciaországban, Németországban, Görögországban, Izlandon, Írországban, Olaszországban, Hollandiában, Portugáliában, Spanyolországban, Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban rendszerszintű pénzügyi krízis zajlott le. A 11 ország közül kettő (Németország és az Egyesült Államok) rövidebb idő alatt lábalt ki a válságból, mint amennyit a fejlett gazdaságok múltbeli átlagos adatai mutattak. Utánuk Írország és az Egyesült Királyság következik a válságból a legrövidebb idő alatt kilábaló országok sorában.

Ha az IMF előrejelzéseit névértéken vesszük, akkor a válság előtti jövedelmi szint eléréséhez szükséges medián idő a 11 ország esetében mintegy kilenc évnek felel meg. 2021-re Görögországban és Olaszországban az egy főre jutó jövedelem értéke 14, illetve 9 százalékkal lesz alacsonyabb a 2007-es szinthez képest. A görög válság, amely még távolról sem ért véget, a 100 legrosszabb krízis között a 10. helyet foglalja el.

Még ha eltekintünk is az államadósságok vitatatott átstrukturálásától, a boom időszaka alatt – illetve a hitelfelvevők jövőbeli jövedelmi és vagyoni helyzetével kapcsolatos nagyon optimista hozzáállás mellett – létrejött magánadósságok leírása történelmi kitekintésben legtöbbször lényeges eleme volt a bankválságok megoldásának. A fontos kivételek közé tartozik az 1990-es évek eleji japán válság, illetve a mostani, lassan tíz éve tartó európai krízis időszaka, amelyet a banki hitelek megújítása jellemez.
Sok fejlett gazdaságnak a válságból való erőtlen kilábalása mögött nagyrészt az adósságokkal kapcsolatban uralkodó megközelítés, az „extend and pretend” irányvonal áll. (Ennek követői azt állítják, illetve az irányvonalat bírálók szerint azt „színlelik”, hogy a hitelek visszafizethetők, és csak a lejáratok meghosszabbítása jelent megoldást – a szerk.) A válság óta az európai bankok aktívan vásároltak állampapírokat, és a piramisjátékok elvét követve megújították a válság előtti magánhiteleket.

Nehéz periódus volt az Egyesült Államokban a jelzáloggal terhelt ingatlanok elárverezésének időszaka, azonban az lehetővé tette a hitelfelvevők és a bankok számára, hogy alkalmazkodjanak az ingatlanpiaci buborék kipukkanásához, és tovább tudjanak lépni a kialakult helyzeten. Korábbi krízisekben, kezdve az 1990-es évek eleji skandináv válságtól az 1997–1998-as ázsiai válságig, az adósságok leépítése jóval gyorsabb ütemben zajlott le. Csak remélni lehet, hogy a magán- és állami adósságok kezelésére vonatkozó kínai irányvonal az időrend terén nem a japán és eurózóna-beli mintát követi.

Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org