A globalizáció fűti a populizmust?

Az Atlanti-óceán mindkét partján egyre inkább teret nyer a bal- és jobboldali populizmus. A leglátványosabb alakja ennek az USA-ban Donald Trump, a republikánus párt várható elnökjelöltje. Európában sok formában látható ez a jelenség – a baloldali spanyol Podemos párttól a jobboldali francia Nemzeti Frontig –, azonban mindegyik párt közös jellemzője, hogy a centrista pártokkal szemben lépnek fel. De mi indokolja a szavazók növekvő elégedetlenségét a status quóval szemben?

Az uralkodó magyarázat szerint a növekvő populizmus a „globalizáció veszteseinek” lázadását jelenti. Ezen logika szerint a kereskedelmi liberalizációs tárgyalások egymást követő fordulóival az amerikai és európai vezetők a hazai feldolgozóipar alapjait erodálják, amivel csökkentik az alacsony képzettségű munkavállalók számára elérhető jól fizető állások számát, akiknek így az elhúzódó munkanélküliség és a szolgáltató szektor alantasabb állásai között kell választaniuk. Ezek a munkavállalók állítólag elutasítják az establishment pártokat, amiért azok ezen „elit projekt” élére álltak. Ez a magyarázat elsőre meggyőző lehet. Elvégre is az igaz, hogy a globalizáció alapvetően alakítja át a gazdaságokat, és az alacsony képzettséget igénylő termelést a fejlődő országokba helyezi ki, amit a populista politikusok sosem felejtenek el kihangsúlyozni.

A képzettség mértéke erősen összefügg a jövedelmi és munkaerőpiaci helyzettel. Az egyetemi végzettségűek szinte mindenhol kisebb eséllyel lesznek munkanélküliek, mint azok, akiknek középfokú végzettségük sincs. Európában az egyetemi diplomával rendelkezőknek átlagosan háromszor akkora eséllyel van állásuk, mint azoknak, akik a középiskolát sem végezték el.

A foglalkoztatottak körében pedig a felsőfokú végzettségűek jóval többet keresnek, mint a kevésbé képzettek.

Ha a populizmus térnyerését ezek a tényezők magyarázzák, akkor valamelyest erősödniük kellett volna az elmúlt években, illetve az alacsony képzettségű munkavállalók körülményeinek és kilátásainak is gyorsabban kellett volna rosszabbodniuk, mint a magasan képezett munkavállalókéinak. Azonban egyszerűen nem ez a helyzet, különösen Európában nem. Valójában a magasabb képzettség jelentős munkaerőpiaci előnyöket biztosít már hosszú ideje. Az adatok azt mutatják, hogy a magas képzettséget igénylő állásokban a „bérprémium” mértéke viszonylag állandónak tekinthető Európában az elmúlt évtizedben. A magasan képzettek és a kevésbé képzettek foglalkoztatottsági rátája közötti különbség is viszonylag változatlan maradt.

Az amerikai és az európai folyamatok összehasonlítása is gyengíti a „globalizáció veszteseire” vonatkozó érvelést. A bérprémium mértéke jelentősen magasabb az USA-ban (300-400 százalék), mint Európában (50-80 százalék). Más munkaerőpiaci adatok, így a munkanélküliségi ráta is hasonló trendet mutat, ami azt jelzi, hogy a magasabb képzettség értékesebb az amerikai munkaerőpiacon. Az amerikai gazdaság mégis kevésbé nyitott, mint az európai.

Az európai populizmus erősödésének globalizáción alapuló magyarázatát végezetül az is cáfolja, hogy az alacsony képzettségű munkaerő (a középiskolát nem végzettek) aránya gyorsan csökken. A századfordulón az alacsony képzettségű munkavállalók aránya több mint 50 százalékkal meghaladta a felsőfokú végzettségűekét. Manapság viszont az egyetemet végzettek aránya szinte meghaladja az alacsony képzettségűekét, vagyis ebből adódóan az uralkodó magyarázat szerint a globalizációellenes pártok támogatói arányának csökkennie kellene.

Egy világos gazdasági magyarázat egy bonyolult politikai jelenség leírására egyértelműen vonzó lehet. Az ilyen magyarázatok azonban ritkán adnak alapos képet. Ebből a szempontból a populizmus európai erősödése sem jelent kivételt.

Gondoljunk az osztrák helyzetre. A gazdaság viszonylag jó állapotban van, ehhez hozzájárul az is, hogy Európán belül itt az egyik legalacsonyabb a munkanélküliek aránya. Ennek ellenére Norbert Hofernek, a jobboldali populista Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) vezetőjének sikerült mindkét centrista, establishment párt jelöltjét megelőznie az elnökválasztás első fordulójában. Hofer főként a bevándorlás kérdésére fókuszált.

Sokatmondó, hogy Hofer bevándorlóellenes retorikájának ilyen vonzereje van, és egy Észak-Európa-szerte érvényesülő trendet tükröz. Viszonylagos gazdasági stabilitás, növekvő reálbérek és alacsony munkanélküliségi ráta mellett egyszerűen azzal nem lehet sokat elérni, ha az adott politikus a globalizáció gazdasági hatásain kesereg. Ehelyett a jobboldali populista pártok, mint az FPÖ, az Igazi Finnek vagy az Alternatíva Németországnak nevű párt az identitáspolitika felé fordult, és a „veszélyes bevándorlás”, valamint az EU okozta „szuverenitáselvesztés” miatti félelmekre és a frusztrációra játszik, hogy fűtse a nacionalista hangulatot.

A dél-európai országokban azonban az euróválság tartós hatása a populista gazdasági érvelést még hatásosabbá teszi. Emiatt van az, hogy ebben a régióban a baloldali populista pártok szerzik meg a legtöbb támogatottságot olyan szólamokkal, mint amelyek adókönnyítést ígérnek az alacsonyan kereső munkavállalóknak.

A legszélsőségesebb példája ennek a görög baloldali Sziriza párt, amely a megszorítások leállítására vonatkozó ígéretekkel nyerte meg a tavalyi választást.

Nemcsak leegyszerűsítés, hanem félrevezető is azt állítani, hogy a populizmus európai térnyerése a globalizáció veszteseinek lázadásaként fogható fel. Ha meg akarjuk állítani a potenciálisan veszélyes politikai erők térnyerését Európában, akkor meg kell értenünk azt, hogy valójában mi áll e jelenség mögött, még akkor is, ha a magyarázat bonyolultabb annál, mint amit szeretnénk.

Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org