A helikopter hamis ígérete

Az egyik leginkább előtérben lévő kérdés a világgazdasággal kapcsolatban jelenleg az, hogy vajon a monetáris politika hatásossága elérte-e már határait. Az eurózónában és Japánban az infláció mértéke az erőteljes mennyiségi lazítás és a negatív kamatok ellenére jóval a jegybankok inflációs célja alatt tartózkodik, és mind az euró, mind a jen erősödött az amerikai dollárral szemben az év kezdete óta.

E téma körüli vitákkal az a probléma, hogy kizárólag az intézkedések hatékonyságára fókuszálnak anélkül, hogy figyelembe vennék az óvatosság szükségességét. A hitelesség és a monetáris intézmények függetlensége kiemelt fontosságú az intézkedéseik hatékonysága szempontjából. Mégis a viták során megfogalmazott néhány javaslat arra szólítja fel a központi bankokat, hogy tovább kalandozzanak az ismeretlen területen, és fokozzák, illetve jobban terjesszék ki az óvatos mérlegkezeléstől eltérő politikájukat.

A nem hagyományos monetáris politika közvetlen hatása egyértelműnek és jórészt a várakozásoknak megfelelőnek tekinthető (kivéve az euró és a jen erősödését). Bőséges mértékű a bankrendszer likviditása, és a hitelfelvételi költségek is csökkentek, néhány kormányzat számára negatívvá is váltak. A várt másodkörös hatások – a gazdasági tevékenység és az infláció erősödése – azonban nem jelentkeztek. Ennek eredményeképpen – annak ellenére, hogy az inflációt az alacsony nyersanyagárak viszik lefelé – szinte konszenzus alakult ki arról, hogy további lazításokra van szükség.

A monetáris politika nem az egyetlen opció a további lazítás számára, de a legvalószínűbb. A növekedést támogató strukturális reformok jellemzően hosszú időbe telnek, és az azokat kísérő kedvezőtlen gazdasági folyamatok csökkentik politikai vonzerejüket. A további fiskális lazítást legalább részben korlátozza az államadósságok rekordmagas szintje, aminek a leépítése még sok évbe telik.

A monetáris politika esetében is azonban hasonlóan korlátozottak az opciók. Még a monetáris politikai döntéshozók is elismerik, hogy a mennyiségi lazításnak csökkenő haszna van, miközben a bankrendszert érintő kedvezőtlen hatások korlátozzák azt, hogy a kamatrátákat a negatív tartományban túlságosan mély szintre vigyék.

Ennek eredményeképpen egy régi elgondolás, amelyet először Milton Friedman javasolt 1969-ben, ismét előtérbe került. Ennek támogatói szerint a kereslet és az infláció azonnali emelkedését okozza a központi bank által nyomott pénz azoknak történő közvetlen kiosztása, akik azt el is költik.

Miután a háztartások feltehetően félreteszik a kapott pénz egy részét, a mostani javaslatok arra fókuszálnak, hogy a helikopterpénzt a kormányzatoknak osszák ki, s azokat infrastrukturális projektekbe vagy más keresleterősítő intézkedésekbe fektessék be. A javaslatok között vannak olyanok is, amelyek szerint a központi bankoknak olyan lejárat nélküli állampapírokat kell vásárolniuk, amelyek nem fizetnek kamatot, vagy a meglévő kötvényeket ehhez hasonló papírokra kellene átváltaniuk.

Az ilyen javaslatok több okból is problematikusak. A költségvetési hiányok központi bankok általi közvetlen finanszírozása vagy az államadósságok vásárlása a fiskális politika monetizálását eredményezné. A monetizálás pedig egyértelműen gyengíti a központi bankok mérlegét azzal, hogy oda olyan eszközök kerülnének be, amelyek nem rendelkeznek valódi értékkel.

A helikopterpénz elgondolásának támogatói két dologgal érvelnek. Néhányan úgy vélik, az intézkedést lehet úgy kalibrálni, hogy az ne okozzon jelentős károkat, mivel a gazdasági helyzetének javulásával nem lesz szükség folyamatos élénkítésre. Másoknak a központi bankok mérlege nem számít korlátozó tényezőnek, mivel a pénzteremtés kizárólagos képessége garantálja a hosszú távú nyereségességet. De mindkét állítással azonban problémák vannak. Az intézkedés kalibrálására vonatkozó megközelítés azzal számol, hogy az élénkítést le lehet állítani még mielőtt a központi bankok pénzügyeiben aggodalomra okot adó jelenségek indulnának el. Az azonban nem biztos, hogy a monetizált költségvetési költések a gazdaság beindítását okozzák.

Azt sem lehet előre tudni, hogy az expanzív fiskális politikát visszafogják-e, ha a gazdasági kilátások nem javulnak. Valójában, a központi bank pénzügyeivel kapcsolatos negatív közvélekedés vagy piaci reakciók hiányában elképzelhető, hogy a pénzügyi hatóságok talán csábítást éreznének arra, hogy kiterjesszék a költségekkel nem járó finanszírozás használatát, ami nagyon hasonlítana a közmondásban ismert „ingyenebédre”.

Valójában a pénz értéke forog kockán. A helikopterpénz révén a kormányzatok mérlegéből a központi bankok mérlegébe kerülnének át a kockázatok, ezzel elmosódnának a határvonalak a bevezetett intézkedések, az intézmények és azok viszonylagos autonómiája között. A helikopterpénz vonzereje abban rejlik, hogy ezzel ki lehet használni a központi bankok egyedi pénzügyi struktúráját. Ennek is vannak azonban határai, amelyen túl a központi bankok pénzügyi integritásába – és így a pénzbe – vetett bizalom megrendülne. Ezen határokat természetesen lehetetlen előre beazonosítani. Egy olyan időszakban azonban, amikor a monetáris politika alkalmazása és hatékonysága igen érzékeny kérdésnek számít, hiba lenne egy olyan irányt követni, amely kockáztatná a központi bankok lényeges képességeit.

Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org