A nominális árfolyamok statisztikai újraárazása

Külföldön járva, árcédulákat látva ki ne gondolna a hazai árakra? És ha nyugat felé vetődik, az árak láttán feltolul benne az „Európai munkáért európai béreket!” jelszó. Mivel támpontja a forint árfolyama, pénzének értékét abból vezeti le (vagyis nominális egybevetést végez). A maga hétköznapi módján igaza is van annak, aki így tesz, de az efféle összehasonlítás nem lehet alapos. Elméletileg az egyes cikkek árainak egységeseknek kellene lenniük a világban, de a gyakorlatban nem azok: a tapasztalatok szerint egyenértékűségről szó sincs.

Mindegyik árat országonként módosítják mindenféle tényezők. Olyan, mint a csalárd árfolyam, amelyre a svéd Gustav Cassel már egy évszázada felhívta a figyelmet: a külkereskedelem „abnormálisan eltérítette” az árfolyamokat. Napjainkban ez az elterelés kiegészül a nemzetközi pénzpiaci műveletek hatásaival, a jegybankok monetáris politikájának következményeivel. Közrejátszhat még számos ok: a tényezők az adókivetésből fakadó támogatásoktól (és elvonásoktól) a szállítási költségeken keresztül a kiskereskedelmi árrésen át a fogyasztói szokásokig terjednek.

Ha arra lennénk kíváncsiak, hogy egy adott ország egységnyi valutája egy másik ország hány egységnyi fizetőeszközének vásárlóerejével egyenlő a termékek és szolgáltatások meghatározott körében, úgy tisztázni szükséges a vásárlóerők egyenértékűségét, azaz paritását. A statisztikusok feladata ezért az időbeli összehasonlításoknál alkalmazott indexek térbeliekkel való kiegészítése lett. Az 1960-as évek elején ki is dolgoztak egy több indexet ötvöző, egyéb társai mellett mindmáig használatos, különleges indexet, ez a Corrado Gini nyomán létrehozott ÉKS (névadói Éltető Ödön, Köves Pál és a lengyel Bohdan Szulc).

A nemzetközi összehasonlítások már akkor is intézményi keretek között zajlottak (OECD, ENSZ); némi fennakadásokat követően, 2005 óta a Világbank gondozza regionális szervezésben, előbb 146, majd 199 gazdaság részvételével, világprogramként. Természetesen részt vesz benne az Európai Unió is, ám a számítások itt sűrűbbek: a European Comparison Program éves gyakoriságú.

A számítások megértését segíti, ha az érdeklődő egyetlen áruféleségre koncentrál. Így jár el három évtizede a brit The Economist gondozásában rendszeresen közzétett, interaktív Big Mac index (több változatban). Célja, hogy kimutassa, mely pénzbeli értékek mutathatnak a „korrekt” árfolyamok felé. Az idei év elején a Big Mac index alapján (az egy főre jutó GDP-vel igazítva) a forint az euróval szemben 8,2 százalékkal bizonyult túlértékeltnek, az USA-dollár pedig 4,7 százalékkal volt alulértékelt. A nyers index alapján (ahol nem számolnak a GDP-vel) a forint a dollárhoz képest 37,6, míg az euró 23,1 százalékkal tűnt alulértékeltnek. Az áringadozás mögött sejteni lehet a fogyasztói árindex mozgását éppúgy, mint a kiszolgálók kereseteiben, a bérleti díjakban, az energia áraiban meglévő különbségeket.

Nem csak szendviccsel él az ember: előállítói a Big Mac indexet kiegészítik egy további, bruttó hazai termékkel (GDP) kiigazított változattal is, amelyik módosítja az értékeket. Módosítja, de nem eléggé. Az árfolyamok helyetti, realisztikusabb megközelítést a mértékadónak tekintett nemzetközi összehasonlítások módszertana adhatja. Az eljárás épp a GDP egyes összetevőinek egybevetésén alapul, így nem egy szál terméket szemlél, nem is csak a háztartások fogyasztási kiadásait veszi tekintetbe (köztük mondjuk a Big Mac vásárlását), hanem a GDP egészét.

Azon belül a mutató felhasználási oldalát, amelyet felosztottak világszerte legutóbb 142, Európában 258 csoportra (a háztartásokra 110 jut belőlük). Az összetevők vizsgálatában a kiindulási alapot a piaci árak képviselik (ha nincsenek, akkor a bekerülési árak), ezekre számítanak egyenként önálló vásárlóerő-paritásokat. Annak érdekében, hogy képet kaphassunk a volumenek egymás közötti arányairól, a nemzeti valutákban kifejezett értékadatokat átvezetik egy feltételes pénznemre (nemzetközi dollárra, Európában pedig vásárlóerő-paritásra). Az eljárás kiigazítások sorát igényli: a fogyasztásban a szokásokból adódó eltérések (Portugáliában évente tizenötször annyi hal fogy, mint Magyarországon), ezenkívül meg kell birkózni az adathiányokkal (az eltérő fejlettségű országok lakhatási kiadásainál) vagy a fejlettség még szembeszökő eltéréseivel (mint a kormányzati szektorokban kimutatott keresetek értékelésében). Az azonossá alakított áruk és szolgáltatások országok közötti árarányai elárulják a vásárlóerő-paritás alakulását, amivel árnyaltabb kép alkotható az egyes országok gazdaságának teljesítményéről: az árfolyamokon végzett nominális egybevetést „reálisnak” nevezett váltja fel.

Az Európai Összehasonlítási Program 37 országra terjed ki, eredményeit minden évben decemberben teszik közzé. A legfrissebb adatok láttán, ha valaki az egyenletes gazdasági menetelés híve, akkor Magyarországra tekintve lemondóan legyint: az EU 28 tagállamának egy főre jutó GDP-jét 100-nak tekintve 1995 óta annak 51 százalékáról csupán 68-ra vergődtünk – Lengyelország ugyanezt az arányt 42 százalékos rajtról érte el, Szlovákia bezzeg a majdnem két évtizeddel ezelőtti 47 százalékról 76-ra tornázta fel magát. Igen ám, de ebben a hivatalos, mégsem versenyszerű mezőnyben Németország „teljesítménye” ugyanebben a húsz évben 128 százalékról 124-re mérséklődött, Franciaország 115 százalékból
8 pontot vesztett, míg Olaszország 122 százalékról lebukott az átlag alá: 97 százalékra süllyedt. A szakadatlan mozgásban lévő gazdasági élet tevékenységek, műveletek, értékek, árfolyamok állandó átrendeződésével jár: az átlagoktól való távolságok módosulásával.