A tanulópénzt meg kell fizetni?

Elhamarkodottan gyors politikai döntést hozott, vagy egy nagy ország gazdasági erejét, társadalmi kilátásait hosszú távra meghatározó lépést tett csaknem öt éve a német kormány? Akkor 2022-ig az atomenergia teljes kivezetését rendelték el az ország ellátásában, alapos előtanulmányok nélkül. Mindez Angela Merkeléknek megérte, mert közelgett a választás, amit meg is nyertek. A nép mindenütt átverhető, ha jól formált, tetszetős jelszavakkal befolyásolják. Márpedig a „le az atommal!” mozgalmak igencsak erősek Európa-szerte, és a választáskor Merkelnek nagy szükség volt a zöldek támogató szavazataira is. Németország elindult ezen az úton, s most az atomenergetikában érdekelt három óriásvállalat, az E.ON, az RWE és a Vattenfall keresetet nyújtott be kártérítésre, a veszteségeik kompenzálására. Nem éppen aprópénzt követelnek: 19 milliárd eurót, ami mai árfolyamon közelítőleg hatezermilliárd forint. (A magyar GDP tavaly közelítőleg 33 ezermilliárd forint volt.) Ez a hatalmas összeg még a jómódú németeknek is hatalmas megterhelést jelentene, hiszen végső soron az adófizetők pénzéből kellene megfizetni. Azt viszont már az alkotmánybíróságuknak kell eldöntenie, egyetért-e a követeléssel, vagy legalább annak részleges értékével, avagy teljesen elveti. Mindenesetre példaértékű maga a követelés, és az lesz a bírósági döntés is.

Hanem a végleges leállításokig nagyon rövid az idő. A csak elszánt politikai okokkal magyarázható meggondolatlanságot mutatja, hogy a CDU–FDP koalíciós kormány még 2010-ben jelentős üzemidő-meghosszabbításokat engedélyezett a fiatalabb, vagyis a nyolcvanas években épült reaktoroknak. Például Gundremmingenben 2029, illetve 2030-ig, Brokdorfban, Emslandban és Krummelben 2033-ig, illetve 2034-ig, sőt Neckarwestheimben 2036-ig. Aztán 2011 tavaszán bekövetkezett a fukusimai tragédia, és a német kormány egy-két hónap múltán meg is hozta ominózus döntését. Feltehető, hogy nagyon rövid volt ez az idő ahhoz, hogy meggondolt, megalapozott és főleg, megvitatott előkészületekre támaszkodjék a döntés. Közben persze ne feledkezzünk meg arról, hogy Németország meglehetősen úttörő volt az atomenergia meghonosításában, jó pár reaktort még a hetvenes évek második felében telepítettek, amelyek már voltaképpen rászolgáltak a leállításra. Például a Neckarwestheimben, Biblisben, Brunsbuttelben, Isarban, Unterweserben működők. Az eredeti tervek szerint azonban ezek működését is meghosszabbították volna.

Mindeközben az sem lényegtelen momentum a gazdaság és a lakosság szempontjából, hogy a német kormány által preferált megújuló energiahordozókból, elsősorban a szélből származó energiatermelés még ma is igen jelentős állami támogatással fejleszthető és tartható fenn. Bizony a német fogyasztók elég nagy árat fizetnek ezért a villanyszámlájukban. De feltételezhetjük, hogy hosszú távon kifizetődnek a megújulók, elvégre a szél mindig fúj (bár ez Magyarországon már nem is annyira érvényes), a nap is többnyire küldi sugarait.

Kifizetődnek, de mennyire? Jó kérdés. Mert például amíg egy korábban épült atomerőműnek, mint a paksinak, az üzemideje a ma már bevált meghosszabbításokkal hatvan év lehet, az új reaktoroké pedig nyolcvan-száz év, addig a szélrotorok élettartama 15-25 év. Persze azokat is fel lehet újítani, üzemidejüket hosszítani, de mégis, az összehasonlítás magáért beszél. És akkor még nem szóltunk a szélrotorokhoz szükséges helyigényről, átmeneti tárolók építéséről, az átviteli hálózat átépítésének fontosságáról és az irányító rendszer átalakításának szükségességéről.

Mi a tanulság? Az, hogy baj, ha a politikusok ilyen nagy horderejű kérdésekben rövid távú elképzeléseik alapján döntenek. Az energetikai óriásvállalatok követeléseivel most a tanulópénz kerül sorra.