Meghaladható-e a GDP?

A 2008-as válság rengeteg tanulsággal szolgált a globális és a nemzetgazdasági folyamatokat befolyásoló szereplők számára. Ezek közül az egyik talán kevésbé ismert, de annál inkább vitatott konzekvencia a GDP – mint a gazdasági fejlődés kifejezésére használt általános mérőszám – hiányosságaira vonatkozott.

Ebből kiindulva a közgazdászok már nyolc éve próbálnak világszerte létrehozni egy olyan komplex mérőszámot, amely alternatívája, esetleg végleges helyettesítője lehet a jelenleg globális iránytűként funkcionáló GDP-nek, egyelőre inkább kevesebb, mint több sikerrel. A különböző agytrösztök és speciális bizottságok érzékelhető erőfeszítései azonban azért nem hoztak áttörő eredményeket, mert ugyanarra a szemléleti kiindulópontra vezethetők vissza.

A teoretikusok ugyanis olyan célt tűznek ki maguk elé, amelynek az elérése – paradox módon – önmagában ellehetetleníti, hogy az új index a GDP helyettesítője lehessen. A legtöbb próbálkozás úgy törekszik a korábbi mérőszám meghaladására, hogy teljesen új alapokra helyezi a fejlődés számszerűsítését, számos, egymástól meglehetősen különböző változó integrálásával. Az ilyen „szuperindexek” pont a GDP leghasznosabb tulajdonságait gyomlálják ki: az értéksemlegességet és az univerzalitást. A GDP használatának világméretű elterjedését korábban az tette lehetővé, hogy ugyanolyan objektív képet adott a gazdasági folyamatokról a világ minden pontján, összehasonlíthatóvá téve ezzel a teljesítményeket.
Ezzel szemben az eddigi GDP-alternatívák közös jellemzője, hogy olyan indikátorokat is bevonnak a vizsgálatba, amelyeket nem öveznek széles körű definíciós konszenzusok a világban. Az emberek társadalmi, környezeti, egészségügyi, pszichikai és mentális „jóllétének” érzékelésével (wellbeing) kapcsolatban például nagyon nehéz olyan általánosan elfogadott közös definíciós és statisztikai módszertani platformot találni, amely betölthetné a legkisebb közös többszörös szerepét.

A legismertebb kísérletek (például a bruttó nemzeti boldogság, Happy Planet Index, Human Development Index, Legatum Prosperity Index) amellett, hogy a sokszor nehezen mérhető puha tényezők integrálásával mutatnak fel innovációt, meglehetősen értéktelítettek. Ezek a szuperindexek gyakran nem titkoltan olyan céllal születnek, hogy befolyásolják az emberek életstílusát, és egyfajta sorvezetőként szolgáljanak a gazdasági és társadalmi folyamatok optimális menedzseléséhez. Erre válaszul persze felhozható, hogy a GDP növelésének hajszolása is meghatározza a döntéshozók viselkedését, és épp ez volt az egyik kiváltója a 2008-as krízisnek. Ebben az esetben azonban a GDP inkább a döntések eredménye, nem pedig azok kiváltója volt. Egész pontosan: a munkanélküliség csökkentése, az életszínvonal növelése, a lakáshoz jutás elősegítése volt a prioritás, s a GDP növekedése az ezekre irányuló politikai és üzleti döntések eredményeképpen jelentkezett.

Mindennek tükrében elmondható, hogy a jólét globális mérési problémáira valószínűsíthetően nem egy teljesen új, definíciós vitákkal és értékütközésekkel terhelt szuperindex jelenthet megoldást, hanem a GDP valamiféle korrekciója, továbbfejlesztése. Ebben a szellemben ült össze Nicolas Sarkozy akkori francia elnök felkérésére 2008-ban egy, a Nobel-díjas Joseph Stiglitz vezette bizottság. A testület előremutató és rövid távon implementálható javaslatokat is tartalmazó listával rukkolt elő, azonban némely ajánlás mögött még ennél a bizottságnál is politikai motivációk voltak feltételezhetők, amire Johan Norberg, a Cato Intézet tudományos munkatársa GDP and its Enemies című tanulmányában rávilágított. Bizonyos javaslatok gyakorlati alkalmazása során ugyanis a számítások a régebbi mérésekhez képest jóval kedvezőbb képet mutattak a francia gazdaságról, különösképpen az Egyesült Államokhoz viszonyítva.

Kérdés továbbá, hogy ha a GDP-t sutba dobva elkezdenénk a jelenlegi alternatív mérési technikákra hagyatkozni, akkor vajon valósabb képet kapnánk-e a gazdasági fejlődésről és a jólétről. Lorenzo Fioramonti a Global Policy című folyóirat hasábjain felvillantja számunkra a „poszt-GDP világot”, amelyben például a Wellbeing index alapján a G7 csoportot Norvégia, Svájc, Svédország, Izland, Hollandia, Új-Zéland, és Dánia képviselné. Amennyiben a fenntartható fejlődés indexét néznék, akkor a rangsor élén Costa Rica, Kolumbia és Panama állna. A legtöbb alternatív index alapján a jelenlegi G7-országok közül egyik sem lenne jelen a szűk világelitben, míg néhány rangsorba legalább Németország és Kanada beférne.

A GDP különféle alternatíváira épülő adatok jól érzékeltetik, hogy a gazdasági erőviszonyokról és fejlettségről ezek az indexek aligha adnak realisztikus képet, és jelen formájukban alkalmatlanok arra, hogy a GDP-hez hasonló globális iránytűként szolgáljanak a nemzetközi térben. Mindez persze nem azt jelenti, hogy ezek a mutatók nem lennének hasznosak, sőt komplementer indikátorokként fontos többletinformációkkal láthatnak el minket. Ugyanakkor a GDP konszenzusos továbbfejlesztése és szükséges korrekciója egyelőre első lépésként olyan objektív „kemény” adatokat szolgáltató indikátorok bevonásával képzelhető el, mint például a környezetterhelési és emissziós mutatók, mivel ezek jól definiálható és megfogható folyamatokra vonatkoznak, és széles körben elfogadottak.