Nincs visszatérés

Nem csodálkozhatunk azon, hogy az 1972-es nagy olajárrobbanás után több mint négy évtizedig a kőolaj árát saját érdekei szerint alakító OPEC megkísérli „a régi szép idők” paradicsomi állapotát visszaállítani. Doha kudarca annak az ismételt bizonyítéka, hogy kétszer nem lehet ugyanazon folyóba lépni.

Igazából talán az OPEC vezető hatalma, Szaúd-Arábia sem remélhette, hogy a 70-es években sikeresnek bizonyult, az olajkereskedelem döntő részét lefedő szervezeti monopolizáció ismét hatásos fegyvernek minősülhet. A hamis remények és illúziók már csak azért is nehezen érthetők, mert időközben – például Szaúd-Arábiában is – olyan tervek és elgondolások formálódtak, amelyek számításba vették a minőségileg megváltozott kőolajpiaci helyzetet, és az olajexportálók jóval szerényebb kőolajárhoz igazították gazdaságpolitikai törekvéseiket. Jó példa erre a Szaúd-Arábia által bejelentett több ezermilliárd dolláros befektetési alap létrehozása, amelynek nagyobb részét külföldi befektetésekre szánják. Néhány OPEC-országban az energiahordozók ingyenességének megszüntetése részben a belső fogyasztás mérséklését, részben az export bővítését szolgálta.

A dohai tanácskozás mégis megkísérelte a lehetetlent: egységfrontba tömörülni, sőt néhány jelentősebb nem OPEC-országgal bővíteni a kőolaj-exportálókat. Bár a célkitűzés igen szerénynek ítéltetett, hiszen az év eleji szinten kívánta befagyasztani a kőolajtermelést, a siker elmaradt. Ennek okaként az Irán és Szaúd-Arábia közötti egyet nem értést jelölték meg. Nem vitatható, Iránnak komoly érdeke a szankciók előtti termelési kvóta és részarány biztosítása, de a magas olajárak időszakában az OPEC-országok közötti egyetértés ma már a múlté, részben azért, mert a harmadára csökkent árak felszínre hozták az eltérő gazdasági törekvéseket. Ráadásul a szembenállás a hosszú történelmi időszakra visszanyúló vallási törésvonalak mentén alkult ki.

Doha sikertelensége tehát nemcsak azt jelzi, hogy a mai viszonyok nem kedveznek az olajexportálók közös fellépésének megteremtéséhez, hanem magának az OPEC-nek a működőképessége is megkérdőjeleződik. Persze egy szervezet fennmaradása különböző tényezők és érdekek miatt gyakran túléli az eredeti célkitűzéseinek teljes vagy részleges okafogyottságát. Az OPEC-országok közötti gazdasági és vallási érdekellentéteken túl a sikertelenség mögött mélyebb globális gazdasági tényezők húzódnak meg.

Az OPEC születésének időszakában a kőolaj, a modern gazdaság és a dinamikus fejlődés egyik fontos, mással nem helyettesíthető tényezője volt. A kitermelés és az export nagyon szűk országcsoportra koncentrálódott. A gyorsan növekvő kőolajigények és a néhány országra koncentrálódó termelés kedvező piaci feltételeket teremtett a termelők által diktált saját érdekeiket szolgáló monopolárak kikényszerítéséhez és több mint négy évtizedes érvényesítéséhez. Napjainkban azonban az energiaellátás helyzete alapjaiban megváltozott. Egyrészt a ma ismert készletek nemcsak megháromszorozódtak, de mintegy kétharmaduk az úgynevezett nem hagyományos készletekben rejtőzik (ezeknek a marginális költsége 50-60 dollár/hordó közül lehet). Másrészt a készleteknek a döntő része nem esik egybe a jelenlegi kitermelési térségekkel, így a földrajzi eloszlás koncentrációja alapvetően átrendeződik. És végül a fejlett országok kőolajfogyasztása stagnál vagy csökken, a helyettesítő termékek – bioüzemanyag, villamos meghajtás – versenyképessége javul, így a globális gazdasági növekedés dinamikája rendre meghaladja a kőolajigények bővülésének ütemélt.

Mindezek fényében még óvatos megközelítésben is azt remélhetjük, hogy az OPEC kitüntetett szerepe halványul, a kőolaj árának meghatározásában pedig egyre inkább a piaci keresleti-kínálati viszonyok válnak meghatározóvá.