Római Európa?

Ahogy az EU kezd szétesni, ki állhat a kontinens élére, hogy megmentse az uniót? Széles körben Angela Merkel német kancellárt tekintik annak a személynek, aki felelhet Henry Kissinger híres kérdésére, miszerint „mi Európa telefonszáma?”. Ha azonban Európa telefonszámának német körzethívó száma van, akkor a hívásra egy automata ezt válaszolja: „Nein zu Allem”, vagyis csak egy nemet mond minden kérdésre.

Ezzel a frázissal („Mindenre egy nem a válasz”) írta le nemrégiben Mario Draghi, az Európai Központi Bank (EKB) elnöke azt, hogy mi a sztenderd német válasz minden olyan gazdasági kezdeményezésre, amely Európa erősítését célozza. Klasszikus példája volt ennek, amikor Merkel megvétózta Matteo Renzi olasz kormányfő javaslatát, amely szerint EU-kötvények kibocsátásával kellene finanszírozni az európai, észak-afrikai és törökországi menekültprogramokat.

Ismétlődően visszatérő rémálom az EU többi vezetője számára, hogy Merkel önkényesen elutasítja a szélesebb európai érdekeknek már csak a megfontolását is, ha azok a hazai népszerűségét veszélyeztetik. Ez a magatartás nemcsak a gazdasági és bevándorlási politikáját jellemzi, hanem tetten érhető a Görögországgal szembeni erőszakoskodásában, a német autógyártók emissziós kérdésekben történő támogatásában, a Törökországgal szembeni meghunyászkodásában a sajtószabadság ügyében és az Ukrajnára vonatkozó minszki megállapodás félrekezelésében. Merkel több kárt okozott az EU-nak, mint bármely más élő politikus, miközben állandóan „az európai projekt” iránti erős elkötelezettségét hangoztatja.

De kihez fordulhat a német vezetésben csalódott Európa? A kézenfekvő jelöltek nem fogják vagy nem tudják átvenni a szerepet: Nagy-Britannia magát zárta ki ez ügyben, Franciaország lebénult állapotban van a 2017-es elnökválasztásokig, és feltehetően azt követően is, míg Spanyolországnak még a kormányalakítás is gondot okoz.

Így egyedül Olaszország jöhet szóba. Az az ország, amely a történelem nagy részében dominálta Európa politikáját és kultúráját, ma viszont perifériaállamként kezelik. Olaszország azonban kezd visszanyúlni az Európa legjobb ideáit megalkotó és a kontinens vezetését ellátó történelmi szerepéhez nemcsak a politika, hanem a gazdaság terén is.

A legjobb példája ennek az, ahogyan Draghi az EKB-t a világ legkreatívabb és legproaktívabb bankjává alakította. A német ellenkezéssel szemben Draghi által keresztülvitt, hatalmas mértékű mennyiségi lazítási program mentette meg az eurót. Márciusban Draghi, a jegybankárok közül elsőként, komolyan kezdett foglalkozni a helikopterpénz kérdésével, azzal, hogy bankóprés révén közvetlenül pénzt juttatnak az eurózóna lakosságának.

Kevésbé látványos módon Olaszország egy csendes lázadást vezetett a német kormány és az Európai Bizottság prekeynesiánus gazdaságtana ellen. Az EU Tanácsában és az IMF múlt havi washingtoni tanácskozásán Pier Carlo Padoan olasz pénzügyminiszter minden más uniós vezetőnél erősebben és koherensebben érvelt a fiskális élénkítés mellett.

Még fontosabb, hogy Padoan – dacolva azzal, hogy Németország és az Európai Bizottság a nadrágszíj meghúzását követelték – hozzákezdett a fiskális élénkítés alkalmazásához az adócsökkentés és az állami kiadási tervek fenntartásával. Ennek köszönhetően az olasz fogyasztói és üzleti bizalmi indexek 15 éve nem látott szintre emelkedtek.

Padoan nemrégiben egy ppp-programot indított el az olasz bankok feltőkésítésének finanszírozására. Kezdeményezésének elindításával nem várta meg az EKB és az EU illetékes tisztviselőinek jóváhagyását, akik egy korábbi rossz bankra vonatkozó tervet német nyomásra blokkoltak.
Olaszország egyre magabiztosabb ellenállása a német gazdasági dogmákkal szemben nem számíthat meglepetésnek: az ország az euró bevezetése óta szinte folyamatosan recesszióban volt. Továbbá Padoan, aki korábban az OECD vezető közgazdászaként dolgozott, az egyetlen pénzügyminiszter a G7-államokban, aki megfelelő közgazdasági képzettséggel rendelkezik. Mindenki másnál jobban érti, hogy az elhibázott fiskális és monetáris politika a fő oka Európa siralmas gazdasági teljesítményének, és nagyrészt ez felelős azokért a politikai feszültségekért, amelyek az EU szétbomlásának veszélyével fenyegetnek.

Az olasz önbizalom és vezetés reneszánsza megfigyelhető az olasz belpolitikában, illetve a nemzetközi politikában is. Renzi volt az egyetlen olyan európai vezető, aki képes volt a pártjára leadott szavazatok arányát növelni a 2014-es európai parlamenti választásokon, és az olasz politikában megfigyelhető dominanciája azóta is erősödött.

A külpolitikában is magabiztosabb lett Olaszország. Paolo Gentiloni olasz külügyminiszter, együttműködve elődjével, Federica Mogherinivel, az EU jelenlegi külpolitikai főképviselőjével egy pragmatikusabb és hatékonyabb európai politika kialakítására törekszik Líbia és a menekültválság vonatkozásában. Továbbá Olaszország áll annak a törekvésnek az élén, amely az ukrajnai konfrontáció után az Oroszországgal való kapcsolatok helyreállítását és a Szíria ügyében való együttműködés erősítését célozza.
Németország Európa vezetésével kapcsolatos hibáinak, illetve az EU többi részében tapasztalható politikai vákuum ismeretében egyértelműen helyes az az olasz döntés, amely az ország súlyának növelését célozza. Ahogy azt Renzi nemrégiben egy interjúban kifejtette: „Két év hallgatás után most megszólalok.”

Arra még várni kell, hogy vajon Olaszország képes lesz-e olyan – gazdaságilag progresszív és politikailag pragmatikus országokból álló – koalíciót létrehozni, amely felül tud kerekedni a német konzervativizmuson és dogmatizmuson. Bárhogy is lesz, Európa politikai gazdaságának alkalmazkodnia kell majd a globális kapitalizmus 2008-as válság után kialakult, új típusához. Egy kis szerencsével az olasz vezetők ravasz és agilis új generációja kicselezi majd az ügyetlen német dinoszauruszokat, akiknek idejétmúlt szabályai és doktrínái a megszűnés felé vezetik az EU-t.

Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org