Roubini: A globális növekedési rémület

Az IMF és más szervezetek ismét lefelé módosították a globális növekedésre vonatkozó előrejelzéseiket. Nem is csoda: a világgazdaságban csak kevés tündöklő pont van, és sok olyan, amely gyorsan fakul.

A fejlett gazdaságok közül az Egyesült Államok most éppen két olyan negyedévet tapasztalt meg, amikor a növekedés üteme átlagosan 1 százalékos volt. Az eurózónában az újabb monetáris lazítás lökést adott a ciklikus kilábalásához, azonban a potenciális növekedés mértéke a legtöbb országban jóval 1 százalék alatt maradt. Japánban az Abenomics kezd veszíteni erejéből, a gazdaság 2015 közepe óta lassul, és már közel van a recesszióhoz. Nagy-Britanniában az EU-tagságról szóló júniusi népszavazás okozta bizonytalanság miatt a cégek kivárnak az új munkaerő felvételével és a beruházások indításával. Más fejlett gazdaságok pedig, mint Kanada, Ausztrália és Norvégia, az alacsony nyersanyagárak miatt néz szembe nehézségekkel.

Nem sokkal jobb a helyzet a feltörekvő gazdaságokban sem. Az öt BRICS-ország közül Brazília és Oroszország recesszióval küzd, Dél-Afrika alig növekszik, míg Kína erőteljes strukturális lejtmeneten megy keresztül. India ehhez képest jól teljesít, de csak azért, mert ahogy az ország jegybankelnöke, Raghuram Rajan mondta, „vakok között félszemű a király”.

Még rosszabb, hogy a potenciális növekedés üteme szintén visszaesett mind a fejlett, mint a feltörekvő gazdaságokban. Először is a magas szintű magán- és állami adósságok visszafogják a költéseket, különösen a növekedést erősítőket, amelyek mértéke csökkent a GDP arányában a globális pénzügyi krízis óta, és még nem tért vissza a válság előtti szintekhez. A beruházások visszaesése alacsonyabb termelékenységi növekedést von maga után, miközben a fejlett gazdaságok öregedő népessége csökkenti a munkaerőinputot a termelésben. A jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenség növekedése fokozza a globális megtakarítási többletet, amely a globális beruházási pangással együtt jelentkezik.

Továbbá egy elhúzódó ciklikus visszaesés alacsonyabb trendnövekedéshez vezethet el. A közgazdászok ezt a jelenséget hiszterézisnek nevezik: a hosszú távú munkanélküliség erodálja a munkavállalók képzettségi szintjét és a humántőkét, illetve az alacsony beruházási szint tartósan alacsony termelékenységi növekedést von maga után.

Végül, miután oly sok tényező húzza vissza a potenciális növekedést, annak beindításához strukturális reformok szükségesek. Ezek a reformok azonban nem megfelelő mértékben történnek sem a fejlett, sem a feltörekvő gazdaságokban, mivel a költségük hamar jelentkezik, míg a kedvező hatások csak közép- és hosszú távon.

Mindeközben a tényleges növekedés a csökkentett potenciális szint alatt maradt. A fájdalmas adósságleépítési folyamat azt vonja maga után, hogy az állami és magánköltéseknek csökkenniük kell, a megtakarításoknak pedig növekedniük, hogy lejjebb menjen a deficit és az adósság magas szintje. Ez a folyamat az USA-ban kezdődött az ingatlanpiaci buborék kipukkanásával, aztán átterjedt Európába, most pedig a feltörekvő piacokon zajlik, amelyeket az elmúlt évtizedben jelentős mértékű eladósodás jellemzett.

Ugyanakkor a szakpolitikai mix nem volt ideális. A legtöbb fejlett gazdaság túl gyorsan nyúlt a fiskális szigorítás eszközéhez, így a növekedés beindításának terhe szinte kizárólagosan a nem hagyományos monetáris intézkedésekre maradt, amelyeknek csökkenő haszna van, ha nem kontraproduktív a hatásuk.

A hitelfelvevő és a hitelező gazdaságok közötti aszimmetrikus kiigazítás szintén aláásta a növekedést. Míg az előbbieket a túlköltekezés és az alacsony megtakarítás jellemezte, így amikor ezt a piaci erők kikényszerítették, vissza kellett fogniuk a kiadásaikat, és növelni a megtakarításaikat, addig az utóbbiakat nem kényszerítették arra, hogy többet költsenek, és kevesebbet takarítsanak meg. Ez fokozta a globális megtakarítási többletet és a globális beruházási pangást.

Nincsenek politikailag könnyű megoldások a világgazdaság bajaira. A fenntarthatatlan magas adósságot gyorsan és rendezett módon kellene csökkenteni a hosszú és elnyúló – gyakran egy évtizedig vagy annál tovább is tartó – adósságleépítési folyamat elkerülése érdekében. A rendezett adósságcsökkentési mechanizmusok azonban nem elérhetők az államok számára, és politikailag nehezen megvalósíthatók az egyes országokon belül a háztartások, a cégek és a pénzügyi intézmények számára. Hasonlóképpen strukturális és piaci reformok szükségesek a potenciális növekedés erősítéséhez. A költségek és kedvező hatások jelentkezésének eltérő ideje miatt az ilyen intézkedések különösen veszélyesek, ha az adott gazdaság már bajban van.

Nem kevésbé lesz nehéz a nemkonvencionális monetáris intézkedéseket elhagyni, ahogy nemrégiben az amerikai Federal Reserve jelzéseiből is kiderült, miszerint a vártnál lassabban fogja normalizálni a kamatokat. Mindeközben a fiskális politika – különösen a keresletet és a kínálatot is élénkítő produktív állami beruházások – a magas adósságok és a téves megszorítások túsza maradt.

Így valószínűleg egyelőre maradunk abban a helyzetben, amelyet az IMF az „új közepességnek”, Larry Summers „elhúzódó stagnálásnak”, míg a kínaiak „új normának” neveznek. De ne legyen kétségünk afelől, hogy semennyire sem normális vagy egészséges az a gazdasági teljesítmény, amely az egyenlőtlenség növekedését okozza, és amely sok országban a kereskedelemmel, a globalizációval, a migrációval, a technológiai innovációval és a piaci reformokkal szembeni – bal- vagy jobboldali – populista fellépést váltja ki.

Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org