Nullák

Éppenséggel még lenne esély is arra, hogy Magyarország valóban stabilizálja a gazdaságát, és a versenytárs államokétól elmaradó növekedési ütemét ezen a bázison kezdje el feljebb tornászni. Volt már ilyen helyzet egyszer. A költségvetés az ezredfordulón állt majdnem annyira jól, mint most: tizenhat éve a háromszázalékos hiány majdnem olyan leányálomszerű volt, mint az idei hivatalosan 1,7 százalék, amiből – tudjuk jól – könnyen lehet 1 százalékos vagy az alatti deficit is.

Persze nem lehet kétszer ugyanabba az adósságfolyóba lépni, de az is tény: Magyarország anno nem élt a lehetőséggel. A kiváló államháztartási helyzeten felbátorodva, a kormány a növekedés felgyorsítása érdekében egy olyan lakásépítési programot hirdetett meg, amely egyszerre rontotta a költségvetési pozíciót és ösztönözte a lakosságot mértéktelen hitelfelvételre és fogyasztásra (ennek a devizahiteles probléma egyenes következménye volt). Aztán az egymásra licitálós választási kampány tette teljesen finanszírozhatatlanná az ígérethalmot.

Szó se róla: ha 2003-ban a Medgyessy-kormány nemcsak mondja, hanem komolyan végre is hajtja a korrekciót, akkor már nyolc éve euróval fizetnénk (2008-as céldátumot jelentettek be), és nem az volna a problémánk, hogy Románia mikor előz meg bennünket az egy főre jutó GDP-ben, hanem hogy mikor érjük utol a cseheket.

Záros határidőn belül a magyar kormány a tizenhat évvel ezelőttihez hasonló döntési ponthoz érkezik – de akár túl is lehet már ezen. A kérdést az év elején feltette már magának a politika: a nominális adósságcsökkentés vagy a nullás költségvetés ugyanarról a dologról szól, amiről a járulékok mérséklése most – csak más megközelítésben. A 2017-es büdzsé tavaszi elfogadásakor a válasz viszonylag egyszerű volt, a kabinet elkezdte szórni a pénzt, ha nem is olyan ütemben, mint amennyire (így utólag ezt már látjuk) megtehette volna.

A probléma kettős: az óvatos pénzszórás láthatóan nem elég a gazdaság felfűtéséhez, miközben az államháztartás hiánya (egyszeri tételek miatt is) soha nem látott mélypontra került. Ez utóbbi – főként ilyen kedvező kamatkörnyezetben – nem feltétlenül cél, noha az is biztos, hogy a kiadások növelése még akkor sem biztosan vezet a kívánt eredményhez, amikor egy teljes gazdaságpolitikai ideológiai rendszert sikerül indoklásul mögé pakolni.

Bár az ezredfordulós és a mostani helyzet között jelentősek a különbségek, a hasonlóság is óriási.

Akkor négy évre voltunk az uniós csatlakozástól, amely nemcsak egy addig nem látott külső finanszírozási csatorna megnyitását, de a magyar támogatási politika teljes átalakulását is magával kellett hogy hozza. Most négy évre vagyunk attól, hogy az uniós támogatások csaknem megszűnjenek. Akkor egy drasztikus válságkezelő csomag után tért éppen magához a gazdaság viszonylag gyorsan – most a válságmenedzselésből lépünk ki hosszú évek után.

De akkor és most is ugyanaz volt a költségvetéssel kapcsolatos probléma: a túlterjeszkedő állam rossz hatékonysággal használta fel a gazdaság erőforrásait. Bárhogy csűrjük-csavarjuk: a magyar újraelosztás (és adószint) még mindig a legmagasabb a térségben, és ezt érdemben csökkenteni csak átfogó és mélyreható változásokkal lehet, amelyekre esélyt az alacsonyabb államháztartási hiány ad. A szükséges struktúrális változások – a finanszírozási rendszer átalakítása, a hatékonyság előtérbe helyezése, a költségvetési gazdálkodási rend megváltoztatása, ne adj’ isten, az egészségügy vagy az oktatás átgondolt reformja – szükségszerűen járnak a hiány növekedésével is.

Sokkal egyszerűbben: kell a pénz arra is, hogy kevesebbet költsünk, hogy jobban csináljuk.

Ám a probléma mégsicsak az, hogy a változások kényszerűen járnak konfliktusokkal – vagyis a politika nem érdekelt ezekben. A konfliktusok kerülése ugyanakkor soha nem oldotta még meg a gondot, legfeljebb más formában termelte újra ugyanazt a dilemmát.

Gazdasági értelemben racionális döntéseket Magyarországon eddig csak válsághelyzetben hoztunk. Egyszer lehetne változtatni ezen.