Éppenséggel még lenne esély is arra, hogy Magyarország valóban stabilizálja a gazdaságát, és a versenytárs államokétól elmaradó növekedési ütemét ezen a bázison kezdje el feljebb tornászni. Volt már ilyen helyzet egyszer. A költségvetés az ezredfordulón állt majdnem annyira jól, mint most: tizenhat éve a háromszázalékos hiány majdnem olyan leányálomszerű volt, mint az idei hivatalosan 1,7 százalék, amiből – tudjuk jól – könnyen lehet 1 százalékos vagy az alatti deficit is.
Persze nem lehet kétszer ugyanabba az adósságfolyóba lépni, de az is tény: Magyarország anno nem élt a lehetőséggel. A kiváló államháztartási helyzeten felbátorodva, a kormány a növekedés felgyorsítása érdekében egy olyan lakásépítési programot hirdetett meg, amely egyszerre rontotta a költségvetési pozíciót és ösztönözte a lakosságot mértéktelen hitelfelvételre és fogyasztásra (ennek a devizahiteles probléma egyenes következménye volt). Aztán az egymásra licitálós választási kampány tette teljesen finanszírozhatatlanná az ígérethalmot.
Szó se róla: ha 2003-ban a Medgyessy-kormány nemcsak mondja, hanem komolyan végre is hajtja a korrekciót, akkor már nyolc éve euróval fizetnénk (2008-as céldátumot jelentettek be), és nem az volna a problémánk, hogy Románia mikor előz meg bennünket az egy főre jutó GDP-ben, hanem hogy mikor érjük utol a cseheket.
Záros határidőn belül a magyar kormány a tizenhat évvel ezelőttihez hasonló döntési ponthoz érkezik – de akár túl is lehet már ezen. A kérdést az év elején feltette már magának a politika: a nominális adósságcsökkentés vagy a nullás költségvetés ugyanarról a dologról szól, amiről a járulékok mérséklése most – csak más megközelítésben. A 2017-es büdzsé tavaszi elfogadásakor a válasz viszonylag egyszerű volt, a kabinet elkezdte szórni a pénzt, ha nem is olyan ütemben, mint amennyire (így utólag ezt már látjuk) megtehette volna.
A probléma kettős: az óvatos pénzszórás láthatóan nem elég a gazdaság felfűtéséhez, miközben az államháztartás hiánya (egyszeri tételek miatt is) soha nem látott mélypontra került. Ez utóbbi – főként ilyen kedvező kamatkörnyezetben – nem feltétlenül cél, noha az is biztos, hogy a kiadások növelése még akkor sem biztosan vezet a kívánt eredményhez, amikor egy teljes gazdaságpolitikai ideológiai rendszert sikerül indoklásul mögé pakolni.
Bár az ezredfordulós és a mostani helyzet között jelentősek a különbségek, a hasonlóság is óriási.
Akkor négy évre voltunk az uniós csatlakozástól, amely nemcsak egy addig nem látott külső finanszírozási csatorna megnyitását, de a magyar támogatási politika teljes átalakulását is magával kellett hogy hozza. Most négy évre vagyunk attól, hogy az uniós támogatások csaknem megszűnjenek. Akkor egy drasztikus válságkezelő csomag után tért éppen magához a gazdaság viszonylag gyorsan – most a válságmenedzselésből lépünk ki hosszú évek után.
De akkor és most is ugyanaz volt a költségvetéssel kapcsolatos probléma: a túlterjeszkedő állam rossz hatékonysággal használta fel a gazdaság erőforrásait. Bárhogy csűrjük-csavarjuk: a magyar újraelosztás (és adószint) még mindig a legmagasabb a térségben, és ezt érdemben csökkenteni csak átfogó és mélyreható változásokkal lehet, amelyekre esélyt az alacsonyabb államháztartási hiány ad. A szükséges struktúrális változások – a finanszírozási rendszer átalakítása, a hatékonyság előtérbe helyezése, a költségvetési gazdálkodási rend megváltoztatása, ne adj’ isten, az egészségügy vagy az oktatás átgondolt reformja – szükségszerűen járnak a hiány növekedésével is.
Sokkal egyszerűbben: kell a pénz arra is, hogy kevesebbet költsünk, hogy jobban csináljuk.
Ám a probléma mégsicsak az, hogy a változások kényszerűen járnak konfliktusokkal – vagyis a politika nem érdekelt ezekben. A konfliktusok kerülése ugyanakkor soha nem oldotta még meg a gondot, legfeljebb más formában termelte újra ugyanazt a dilemmát.
Gazdasági értelemben racionális döntéseket Magyarországon eddig csak válsághelyzetben hoztunk. Egyszer lehetne változtatni ezen.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.