A gazdagság minden korban kötődik valamilyen vagyonelemhez. A rabszolgatartó társadalomban az él a legjobban, akinek legtöbb a rabszolgája, a feudalizmusban az, akinek legtöbb a földje, a kapitalizmusban pedig az, akinek legtöbb a tőkéje. A tudásról azonban másként gondolkodunk. Az a gazdagságtól függetlenül is van – gondoljuk. Valóban?
Magyarország a visegrádi országokkal együtt a gazdasági fejlettségével arányosan fogyaszt ipari termékeket (1. számú ábra). Minél gazdagabb ugyanis egy ország, fogyasztásában annál kisebb az ipari termékek súlya, és annál nagyobb a magas értéktartalmú szolgáltatások, az oktatás, az egészségügy, a kultúra és a korszerű gazdasági és állami szolgáltatások, röviden a nem anyagi szolgáltatások súlya. Alacsonyabb fejlettségi szintjük miatt a visegrádi országokban az ipari termékek fogyasztásának részaránya magasabb, mint a fejlett országokban (30 százalék kontra 20).
Míg a 2. számú ábra szerint a nemzetek termelésében a gazdasági fejlettség növekedésével mindenütt csökken az ipari termelés részaránya, addig a visegrádi országokban nőtt a ráta. Mivel a fejlettebb fogyasztási igények kielégítésének feltétele a nem anyagi szféra fejlesztése, ez az irány megkérdőjelezhető. Nem túliparosodottságról van-e szó? Netalán ráállunk arra, amiről más már leáll? Véleményem szerint a termelési struktúra túliparosított a nem anyagi szolgáltatások fejlesztésének elhanyagolása árán.
Még elgondolkodtatóbb a helyzet, ha összehasonlítjuk az ipar létszám- és tudásigényét a nem anyagi szféra létszám- és tudásigényével (3. számú ábra). Egységnyi termelés (egységnyi szolgáltatás) előállításához a nem anyagi szférában nemcsak közel kétszer akkora létszámra van szükség, hanem jóval képzettebbre is, hiszen a nem anyagi szolgáltatásokban egyáltalán nem jellemző a betanított munka.
Ennek alapján: minél inkább túlfejlesztjük az ipart, annál kevesebb tudásra van szükség másokéhoz képest, miközben az ország foglalkoztatóképessége is csökken. Modelleztük, hogy miképpen alakulna Magyarország képzési igénye, ha a termelési szerkezete más országok termelési szerkezetéhez igazodna.
Ha Magyarország átvenné a cseh termelési szerkezetet, azaz még jobban növelné az ipari termelés súlyát, akkor kevesebb embert kellene foglalkoztatnia kevesebb tudással. Ha viszont elindulnánk bármelyik fejlettebb ország termelési szerkezetének irányába, több és képzettebb munkaerőre lenne szükség, a munkaerő szerkezetében pedig megnőne a magasabb végzettségűek aránya, és csökkenne az összeszerelőké. A termelési struktúra korszerűsítése tehát a képzettségi követelményeket egyértelműen növeli. Az nemcsak több tudást, hanem egyben több tudáshordozót is igényel, azaz nagyobb foglalkoztatottságot is jelent.
Magyarország csapdahelyzet felé sodródik. Ha továbbra is az ipari részarányt növeljük, akkor az oktatás visszafejlesztése egyelőre nem okoz különösebb gondot, hisz ez a növekedési cél kevesebb tudással is teljesíthető. Ha viszont napirendre tűzzük a struktúraváltást, akkor biztosra vehetjük, hogy az oktatás elégtelen fejlesztése lehetetlenné teszi azt.
Külön probléma, hogy ezzel a gyakorlattal az alaptudás és az alapinnováció lehetőségét átengedjük más országoknak. Ugyanakkor dühösek vagyunk a fejlettebb országokra azért, mert az általuk kifejlesztett nagyobb tudás tőkehozamát felszámítják. Ez hosszú távon nem nyerő helyzet. Ebben csak alárendelődhetünk a világ fejlettebb centrumainak, mint ahogy az oly sokszor előfordult a történelmünk során.
Ebből a csapdahelyzetből egy kiút van. Be kell ismerni: ha a tőke döntő formája a tudatban felhalmozódó immateriális tőke, a tudáshordozásra képes szürkeállományt kell elsősorban fejleszteni. Ha ezt nem tesszük, a lemaradás leszakadássá nő. A kevésbé képzett munkaerő bérversenyét pedig amúgy is elveszítenénk az ázsiai gazdaságokkal folytatott versenyben.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.