Versenyképességi rangsorok: nem mindenhatók, nem a legfontosabbak (2. rész)

Két részből álló cikkem első felében (VG, 2017. január 27.) a versenyképességet befolyásoló tényezőket három egyenlő súlyú csoportba soroltam: a világgazdaság struktúrájából adódó, a makro- és a mikrotényezőket tartalmazó csoportba. Ahogyan azt akkor bemutattam, a versenyképességi rangsorok általában az utolsóra helyezik a legnagyobb hangsúlyt, míg az előbbi kettőt szinte teljesen figyelmen kívül hagyják. Márpedig a 90-es évek magyar gazdaságpolitikája bebetonozta a magyar gazdaság félperiféria-pozícióját, és ezzel beárazta a magyar versenyképességet is. Ezt a hátrányt felszámolni pedig szinte lehetetlen.

A versenyképességet meghatározó tényezők második nagy csoportjába tartozó makrotényezők esetében ugyanakkor sikerült 2010 óta a legjelentősebb eredményeket elérni. Nagy szükség is volt a makrogazdasági paraméterek rendbetételére, ugyanis a kamatkiadások magas szintje a legfőbb oka versenyképességbeli lemaradásunknak. Ha összehasonlítjuk a magas államadósságból adódó kamatterheket, akkor azt látjuk, hogy Magyarország GDP-arányosan húsz év alatt évente átlagosan 4 százalékponttal többet költött az államadósság kamataira, mint a csehek, és 2,2 százalékponttal többet, mint a lengyelek. Ezért olyan fontos, hogy a makroparaméterek rendben legyenek, az államadósság és ezzel együtt a kamatterhei csökkenjenek. És csökkentek is, a 2011-es 4,4 százalékról 2016-ra 2,9 százalékra. Ebből van többletforrás oktatásra, egészségügyre vagy éppen a családtámogatási rendszerre.

A makrotényezőkön belül a másik legjelentősebb versenyképességi hátrányunk az alacsony foglalkoztatási szintből adódik. Lemaradásunk abból ered, hogy Magyarországon a rendszerváltozás során a munkahelyek 30 százaléka szűnt meg, míg Lengyelországban 20, Csehországban pedig csak 10 százaléka. A közel két évtizeden át jelentkező egymillió fős foglalkoztatási lemaradásunk évi 3-4 százalékpontos GDP-arányos extra terhet jelentett a magyar gazdaság számára, hiszen arányaiban egymillióval kevesebb munkavállalónak kellett eltartania egymillióval több inaktívat. A magyar munkaerőpiac 2010 óta 700 ezer fővel bővült. Ha ebből levonjuk a közfoglalkoztatásban és a külföldön dolgozó, de a hazai statisztikában szereplő foglalkoztatottak számát, akkor a nyílt munkaerőpiacon még így is 500 ezer fővel bővült a foglalkoztatás. A jelentős bővülés ellenére Csehországban arányaiban még mindig 400-500 ezer fővel többen dolgoznak az elsődleges munkaerőpiacon, vagyis ennyi munkahely továbbra is hiányzik a magyar gazdaságból. A bővülő foglalkoztatás a forrása az egykulcsos személyi jövedelemadónak és a munkahelyvédelmi akciónak, valamint a szociális hozzájárulási adó csökkentésének, hiszen a korábbi terhek sokkal szélesebb bázison teríthetők szét. 2009-ben még a magyar adóék a maga 53 százalékos értékével a második legmagasabb volt az OECD-országok körében. A 2017-re 43 százalékra csökkenő adóékkel sikerült utolérnünk a cseheket, és hat éven belül van esélyünk utolérni a 34 százalékos adóékkel bíró lengyeleket. A többkulcsos szisztémában 2009-ben, ha a munkaadó 5000 forinttal növelte az átlagbéren foglalkoztatott munkavállalójának a nettó bérét, az 15 000 forintjába, míg 2016-ban ugyanez az emelés 10 000 forintjába került, és 2022-ben már csak 7500 forintjába fog kerülni. Lehet azzal érvelni, hogy az egykulcsos személyijövedelem-adózás nem méltányos, ugyanakkor a méltányosság érvényesítésére más eszközöket is lehet érvényesíteni, mint a jövedelemadó-rendszer.

Az államadósság csökkenésének és a foglalkoztatás bővülésének köszönhetően 2010 és 2017 között GDP-arányosan évi 3-3,5 százalékponttal csökkent a hazai gazdasági szereplők államadóssághoz és alacsony foglalkoztatási szinthez kötődő terhelése, de ezen a területen továbbra is 3-3,5 százalékponttal vagyunk lemaradva visegrádi vetélytársainkhoz képest. Ez versenyképességbeli lemaradásunk valós oka, amit 2010-ig el lehetett fedni állami túlköltekezéssel.