Ez nem a sárkány éve

Ez nem célozgatás szándékos adatmanipulációra, noha nem lennék egyedül a kínai adatok megbízhatóságát illető kétellyel. A GDP kiszámítása mindenhol komoly feladat, és a kontinensnyi Kína ebben még mindig fejlődő országnak tekinthető. Az adatminőséget egyaránt érinti a politikai rendszer jellege és az országméret; a tartományi adatszolgáltatók érdekeltek, hogy minél szebb mutatókat prezentálhassanak. Szabad média, aktív ellenzéki pártok, erős civil társadalom esetén persze bízhatunk az állami statisztikai rendszer integritásában – de hát most nem Hollandia vagy Kanada a tárgyunk.

A kínai statisztikai rend érdemi ismerete nélkül, ám tapasztalataink alapján joggal tekinthetjük a bizonytalanság legfőbb forrásának, hogy e gazdaságban az állami szektor aránya továbbra is igen nagy, főleg a bankvilágban. Ha állami bankok állami tulajdonú vállalatoknak hiteleznek, ott motoz a fejünkben a történelmileg megalapozott kétkedés a számok valódiságát, de főképpen a megfinanszírozott ügyletek célszerűségét, hatékonyságát illetően. Márpedig óriási méretekről van szó. A kínai központi kormányzat adósságállománya nem nagy az ország GDP-jéhez képest, ám a magánszektor hitelállománya (a vállalatok és a háztartások együttese) a tavalyi év végén a kimutatott GDP 220 százalékára rúgott. Nyolc éve a GDP 100 százalékán állt.

Hogy a 220 sok-e, vagy kevés, azt ránézésre és a belső szerkezet ismerete nélkül nehéz megmondani. De az Egyesült Államokban 170 százaléknyi volt ez az állomány, amikor 2007-ben kirobbant az úgynevezett subprime válság. Mindenesetre a BIS, a bázeli pénzügyi intézmény a világ pénzügyi viszonyaival foglalkozó 2017-es elemzésében a kínai adósság- és GDP-adatokat a legvörösebb színnel jelöli. Nem politikai okokból: a trendsimítással számolt normál pálya fölötti mutató Kína esetében van a legkockázatosabb tartományban (Kanada követi egyébként, míg az USA még mindig a trendvonala alatt található a magánszektor eladósodottságát illetően).

Tervgazdaságról lévén szó, a nyugati elemzők zöme a kormányzat nagy szabadságfokára utalva mégsem kongat vészharangot. De éppen a politikai szerkezet miatt e különös vegyes gazdaság tartalmaz többletkockázatot is. Maga a növekedési ideológiát valló pártállam is az. Figyelemre méltó, hogy 2016-ban, amikor az elemzői közösség a túlfűtöttség kétségtelen jegyeit mutató hitelezés óvatos hűtését várta, az állami szektorban éppen ellenkezőleg, élénkítés történt. A friss adatok szerint a magánberuházások növekedési rátája (amely a megelőző években nyaktörő magasságokban mozgott) 2015 óta a megállapodott nyugati országok szintjére süllyedt, és első ízben marad el az állami vállalati beruházások növekedési mutatójától.

A kormány kétlelkű: szeretné elősegíteni a „puha landolást” a hitelszféra óvatos hűtésével, de tart a növekedési ütemcsökkenéstől, különösen amikor a kivitel már nem húz a korábbi módon. Tavaly a gyorsítás hívei kerekedtek felül.

Ám emlékezhetünk a mi 90-es éveink legelejére, amikor az állami cégek felgyülemlett rossz hitelei hamar padlóra vitték az állami bankrendszert. Abba aztán rengeteg költségvetési pénzt kellett tennünk konszolidálás címén. A következmény az államadósság megugrása, a hitelezés leállása. Ez pedig az addigi külkereskedelmi szerkezet megroppanásával együtt váratlanul mély és elhúzódó recesszióhoz vezetett.

Kína esetében talán ilyen veszélyek nem fenyegetnek. De az biztos, hogy az eddigi trendek fenntarthatatlanok. Ilyen méretek mellett bármilyen belső korrekció jókora zajjal és földmozgással jár.