A Közel-Kelet olajárproblémája

A közel-keleti olajexportáló országok bevételei 2014 és 2016 között átlagosan több mint egyharmadával (a GDP 15 százalékával) estek vissza, illetve a folyó fizetési mérlegük terén a korábbi többlet helyett két számjegyű hiány alakult ki. A legtöbb előrejelzés azt valószínűsíti, hogy az olajárak hosszabb távon a jelenlegi szinteken maradnak. Ha ez így lesz, akkor történelmi mértékű makrogazdasági sokk következik be, illetve alapvetően megváltozik a közel-keleti térség.

A legtöbb olajtermelő ország már hozzákezdett a kiadások, a hitelfelvételek csökkentéséhez, valamint a tartalékok feléléséhez. Az alacsony olajárak Algériát, Bahreint, Irakot, Iránt, Ománt, a háború sújtotta Líbiát és Jement hamarabb fogják rosszabb helyzetbe hozni, mint az Öböl Menti Együttműködési Tanács gazdagabb tagállamait. Végeredményben azonban minden ország jövőbeli gazdasági helyzete attól függ, hogy most milyen döntéseket hoznak.

Az olajtermelő országok csökkenthetik a fogyasztást, vagy fenntarthatják annak jelenlegi szintjét a termelékenység fokozásával. Természetesen minden ország az utóbbit preferálná, így a régió kormányzatai arra törekszenek, hogy a gazdaságaik diverzifikálásával kinőjék a problémáikat.

Szerencsére a növekedési fellendülés elérése szempontjából a régió most jobb helyzetben van, mint az 1990-es években, köszönhetően a jelentős oktatási és infrastrukturális beruházásoknak, amelyeket a magas olajárakat hozó elmúlt évtized során valósítottak meg. A jelenlegi fogyasztás erőteljes csökkentésének elkerülése érdekében azonban bármilyen hiteles növekedési stratégiának a makrogazdasági stabilizáció elé kell helyeznie a strukturális reformokat.

Még nem tudni, hogy a régió kormányzatai valóban komolyan gondolják-e a valódi változtatások végrehajtását. A legutóbbi, az 1980-as évek közepén, az államilag vezérelt iparosítás összeomlása után bekövetkező olajsokk következményeit nehéz volt feldolgozni. Miután a kormányzatok az 1973 és 1985 közötti olajboom időszakában a szükséges kiigazítások elkerülése érdekében hitelt vettek fel, a fellendülési időszakot adósságválság követte. A legtöbb országnak nem volt más választása, mint csökkenteni a kiadásokat, és beletörődni abba, hogy egy elenyésző mértékű növekedéssel jellemzett, elvesztegetett évtized következzen.

Azóta a kormányzatok szerte a régióban a durva elnyomás eszközéhez nyúltak, hogy kordában tartsák a társadalmi elégedetlenséget és a politikai ellenzéket. Az 1990-es évek végére helyreállították a makrogazdasági stabilitást, azonban csak felszínes strukturális reformokat valósítottak meg. Ahogy az 1980-as években, a régió kormányzatai most is az olajbevételekhez kötik a fogyasztás szubvencionálását, az államigazgatás foglalkoztatási helyzetét és az állami beruházásokat. Amikor kiigazításokra van szükség, az általában költségvetési megszorítások és nem strukturális reformok formájában valósul meg.

Még fontosabb, hogy az olajtermelő országok kormányai egy politikai dilemmával néznek szembe: az erősebb gazdasági növekedéshez olyan kockázatos lépésekre van szükség, amelyek veszélyeztethetik a fennálló rezsimek hatalmon maradását. Az olajbevételek és az állami szubvenciók elválasztásához egy új szociális megállapodásra lenne szükség, amely kevésbé alapulna a garantált fogyasztáson, és jobban támaszkodna a személyes autonómiára.

Miközben azonban a diverzifikált gazdaság több mozgásteret feltételez a magánvállalkozások számára, a régió kormányzatai, különösen a fellendülési időszakokban, hajlamosak a politikailag becsatornázott cégeket favorizálni, és hátráltatni azokat, amelyekben fenyegetést látnak.

Sajnos ez a klientúrarendszerre építő megközelítés az arab tavasz óta még jobban megerősödött, ahogy a kormányzatoknak egyre jobban meg kellett fizetniük saját politikai támogatásukat. Néhány rezsim majd késztetést érez arra, hogy ragaszkodjon a status quóhoz (azt remélve, hogy az olajárak megindulnak), illetve a civil mozgalmakkal szembeni keményebb fellépéshez. Ha ez megtörténik, akkor a helyzet még rosszabbá válhat, mint amilyen az 1990-es években volt.

Azoknak az országoknak, amelyek reformokat vezetnének be, nemcsak politikai bátorságra, hanem megfelelően kidolgozott intézkedésekre is szükségük van. A legtöbb közel-keleti országban a munkaerőpiaci részvétel szintje jelenleg a legalacsonyabbak közé tartozik nemzetközi összehasonlításban, a termeléshez használt energia aránya viszont ezekben az országokban a legmagasabb.

Mindamellett a kormányzatoknak nem szabad abba a hibába esniük, hogy egyszerűen csak liberalizálják a piacokat, és bíznak abban, hogy minden jól alakul. A régió magánszektorának növekedéséhez, megszilárdulásához aktív, tartós állami támogatás szükséges.

A külső egyensúlytalanság jelenti majd a legnagyobb veszélyt a régió számára. Az árfolyamok rugalmassága nem különösebben hasznos, amikor az adott országnak alapvetően nincsenek exportkapacitásai. Néhány országnak azonban mozgástere lehet abban, hogy bizonyos fogyasztási cikkek esetében növelje a vámokat.

Nehéz megjósolni, hogy az alacsony olajbevételek mit jelentenek majd a Közel-Kelet jövője szempontjából. A régió elitjei vagy változásokat vezetnek be, vagy nem tesznek semmit. Utóbbival egy hirtelen bekövetkező visszaesést kockáztatnának. A két út közötti döntéshez egyre jobban fogy az idő.

Copyright: Project Syndicate, 2017

www.project-syndicate.org