Együttműködési kényszerben

Úgy tűnik, hogy a globális növekedés lassan, de biztosan fellendülési szakaszba lép. A Nemzetközi Valutaalap legfrissebb előrejelzése szerint idén 3,5 százalékkal nő a világgazdaság a tavalyi 3,2 százalékkal szemben. Az viszont problémát jelent, hogy a laza monetáris politikai intézkedések, amelyek révén a gazdaságok vissza tudtak térni a növekedéshez, kezdenek kifulladni, és azt a veszélyt hordozzák, hogy egy újabb pénzügyi válság feltételeit előidézve tönkreteszik a fellendülést.

Az elmúlt években a világ fő jegybankjai korábban nem látott mértékű laza monetáris intézkedéseket hoztak, köztük „több évszázada nem látott alacsony szintre vitték le a kamatokat”, ahogyan a Deutsche Bank jelentése fogalmazott. Ez – kiegészülve a jelentős mértékű mennyiségi lazítással – óriási összeget, 32 ezer milliárd dollárt öntött a világgazdaságba az elmúlt kilenc évben. Ezek a nem konvencionális intézkedések azonban egy klasszikus játékelmélet rossz egyensúlyává válnak: minden egyes jegybank kitart a számára kedvező alacsony kamatok mellett, de ez a kollektív megközelítés összességében csapdahelyzetet okoz.

A jelenlegi, globalizált világban, ha egy adott jegybank enyhén csökkenti a kamatot, az eredményez valamennyi kedvező hatást, kezdve a deviza gyengülésével, ami fellendíti az exportot. Ahogy azonban egyre több ország alkalmazza ezt a stratégiát, az mind nagyobb terhet ró a bankszektorra. Az alacsony és a negatív kamatok költségessé teszik a készpénzbefektetéseket, ami arra készteti a befektetőket, hogy magasabb potenciális hozamokat eredményező, kockázatosabb invesztíciók felé forduljanak. Ebből adódóan a biztosítékkal fedezett hitelkötelezettségek (CLO-k) értéke idén több mint a kétszeresére nőtt. Ez nagyban hasonlít a fedezett adósságkötelezettségek (CDO-k) értékének megugrásához, ami hozzájárult a 2008-as pénzügyi válság kitöréséhez. A világ egyre több kontrollt vezetett be a CLO-k terén, mint tette egykor a CDO-k vonatkozásában, a trend azonban nagyon aggasztó maradt. Végül a tartósan alacsony kamatok azt is okozhatják, hogy az emberek aggódni kezdenek a nyugdíjak miatt, ami arra sarkallhatja őket, hogy többet tegyenek félre. A monetáris élénkítés ahelyett, hogy a fogyasztást növelné, egy olyan környezetet hozhat létre, amely visszafogja a keresletet és gyengíti a növekedésre vonatkozó kilátásokat.

Jelenleg egyetlen ország sem képes arra, hogy kihúzza a világgazdaságot ebből a csapdából. Az USA feladta globális vezető szerepét, ami nagyban felgyorsult Donald Trump elnökségének első évében. A G20-ak egyre kisebb lelkesedéssel foglalkoztak a monetáris és fiskális politika koordinációjával a világ főbb fejlett és feltörekvő gazdaságai körében. Talán a világ főbb gazdaságaiból egy új csoport (GMajor?) létrejöttére lenne szükség. A szükséges motivációhoz a monetáris politikai döntéshozóknak emlékezniük kellene az „utasdilemmára”, arra a játékelméleti példázatra, amely az egyéni racionalitás csapdájáról szól.

A történetben egy turistacsoport hazaér egy távoli szigetről, ahonnan mindenki egy ugyanolyan kerámiát hoz haza. Miután a kerámiák a repülőút során megsérültek, a turisták kártérítést követeltek a légitársaságtól. A légitársaság menedzserének fogalma sem volt, hogy mennyibe kerül egy ilyen kerámia, ezért egy kreatív megoldásra volt szüksége. A menedzser azt a döntést hozta, hogy minden utasnak meg kell határoznia a kerámia árát 2 és 100 dollár között anélkül, hogy egyeztet erről a másik utassal. Ha mindenki ugyanazt az összeget adja meg, akkor az lesz a kártérítés összege. Ha eltérőt írnak, akkor a legalacsonyabb megadott érték lesz a kártérítés. Aki a legalacsonyabb összeget adja meg, 2 dollárral több kompenzációt kap a becsületességéért, miközben aki a legnagyobbat tünteti fel, az 2 dollárral kevesebbet kap a csalás miatt. Így ha az utasok közül néhányan 80 dollárt, míg mások 90 dollárt adnak meg, akkor 82, illetve 78 dolláros kártérítést fizet a légitársaság. A kerámiának nem volt valódi értéke, de ha mindenki 100 dollárt ír fel, akkor mindenki megkapja ezt kártérítésként. Az egyik utas azonban rájön arra, hogy jobban jár, ha 99 dollárt ad meg, mivel a plusz 2 dolláros jutalommal 101 dollárt kapna. Rádöbben arra is, hogy a többieknek is eszébe jut ez, így inkább 98 dollárt ad meg. Mi van, ha a többiek is ugyanekkora összeget adnak meg? Jobb a 97 dollár, gondolja a turista. Ennek a logikának a csapdájában végül minden turista 2 dollárt ad meg. A végeredmény katasztrofálisnak tűnhet, azonban egyben ez a legracionálisabb döntés: a turisták dilemmájának Nash-egyensúlya.

A piacok láthatatlan keze nem mindig vezeti az egyéni, saját érdekeiket néző aktorokat egy közös kedvező végeredmény felé. Az önzetlenségnek és mások érdekei figyelembevételének szerepet kell kapnia. Ha ez nincs meg, akkor az aktoroknak legalább koordinálniuk kell a döntéseiket. Ha a jegybankárok ezt nem veszik elég komolyan, akkor végül csak az összetört kerámiadarabokat söpörhetik majd össze.

Copyright: Project Syndicate, 2017

www.project-syndicate.org