Európa érdekei és az iráni nukleáris megállapodás

Donald Trump nem egész egyéves tevékenysége során számos meglepetést okozott, ám Irán-politikája nem tartozik e meglepetések közé. Miután október 13-án az új amerikai elnök bejelentette, nem igazolja, hogy Irán megfelelt a 2015-ös nukleáris megállapodás (angol rövidítéssel JCPOA) követelményeinek, gyakorlatilag lehetőséget adott az amerikai kongresszusnak, hogy kiléptesse az Egyesült Államokat a megállapodásból. E lépéssel éket vert az amerikai és az európai percepciók közé, s egységet hozott létre az unióban a JCPOA támogatása mögött. Az EU-nak kézzelfogható érdeke az egyezmény fenntartása, bármilyen amerikai nyomás ellenére is.

A 2015-ös iráni nukleáris megállapodás nemcsak Irán és a nemzetközi béke és biztonság, hanem az unió és a multilaterális diplomácia egyik nagy sikere volt. Célja nem a teheráni rezsimváltás kikényszerítése vagy az iráni külpolitika teljes átalakítása volt, hanem nukleáris ambícióinak pacifikálása. Ezt a korlátozott célrendszert sokan (például Izrael) bírálták és naivitásnak tartották, ami bizonyos szempontból jogos kritika. Ugyanakkor az EU ugyanúgy a saját érdekeit követte, mint minden regionális és globális szereplő, éppen ezért a hangsúlyt a perzsa atombomba kifejlesztésének megakadályozására és a szankciók felfüggesztésével az iráni piac megnyitására helyezte.

Ezt a két célt a 2015-ös megállapodás maximálisan elérte. Egy év alatt a kétoldalú kereskedelem volumene megduplázódott, jelentős üzletek jöttek létre európai cégek és iráni gazdasági szereplők között, és elindult az az adminisztrációs és jogi folyamat, amely csökkentené a bürokratikus terheket és lehetővé tenné a befektetések mértékének intenzifikálását. Természetesen hosszú még az út a szoros kapcsolatok kiépítéséig, vagy akár csak a szankciók előtti szint eléréséig, de a kezdő lépések meggyőzőek.

Mindennek fényében Trump miért akarja nyomás alá helyezni Iránt a megállapodás veszélyeztetésével? A belpolitikai okok (Barack Obama hagyatékának felszámolása) mellett az új amerikai adminisztráció maga is túllépett az egyezmény eredeti korlátozott célrendszerén, és a nukleáris megállapodással nem az ország nukleáris politikáját akarja befolyásolni, hanem külpolitikájának egészét. Ennek következménye, hogy maga Trump sem a megállapodás konkrét intézkedéseinek megszegésével, hanem „szellemiségének” semmibe vételével vádolja Teheránt. Az amerikai vezetés pontosan tudja, hogy egymaga nem képes felrúgni a megállapodást – hiszen annak összesen hat résztvevője volt, és az ENSZ Biztonsági Tanácsa is szentesítette –, csak ki tudja belőle vonni az Egyesült Államokat, ez azonban súlyos károkat okozhat a multilaterális keretek között született egyezményben és a felek közötti bizalom tekintetében. E szándék jogosnak is tekinthető, hiszen az iráni külpolitika sok problémát okoz a nyugati államoknak, főleg különböző terrorista csoportok támogatásával.

Ugyanakkor Iránt nehéz lesz változtatásra kényszeríteni ilyen módon, s még ha sikerül is részeredményeket elérni (például módosítani a megállapodást és több szigorítást beemelni Irán számára), az éppen csak létrejött óvatos bizalmi légkört nagymértékben lerombolná. Ha ugyanis az USA kizsarolja az általa is aláírt megállapodás módosítását, akkor kétséges, hogy a jövőben mennyire bíznának meg Washingtonban más államok hasonló egyezmények megkötésével kapcsolatban.

Mit jelent mindez az Európai Unió és tagállamai számára? Egyértelműen biztosítanunk kell a JCPOA túlélését. Nem naivitásból, hanem a saját érdekeink miatt. Amerikai szankciókat nem, de globális szankciókat meg tudunk akadályozni. Fontos látni, hogy a gazdasági kapcsolatok építése nemcsak öncél, hanem egy fontos eszköz egy békésebb Közel-Kelet megteremtésében: a térség országaival való kapcsolatépítés nemcsak befolyást hoz létre, de érdekeltté teszi a régió államait az együttműködés mélyítésében és stabil viszonyok megteremtésében. Nem véletlen, hogy a Közel-Kelet nemcsak a legkonfliktusosabb, de gazdaságilag az egyik legkevésbé integrált régió a világon.

Ami Iránt illeti, nem kell hirtelen változást kényszeríteni, a változás történik magától. A politikai elit ma nem ugyanaz, mint az iszlám forradalom idején, a lakosság 60 százaléka harminc év alatti, vagyis olyan globalizált fiatalok, akik ugyanazt akarják, mint bármelyik hasonló csoport nyugaton: gazdasági lehetőségeket, a globalizáció pozitív fejleményeiből való részesedést és politikai stabilitást. Az EU ebben tud segíteni, ellentétben az Egyesült Államok harcos retorikájával, amely csak egységbe kovácsolja az irániakat, és paradox módon így járul hozzá a rezsim rendszerellenes külpolitikájához.