A gazdasági növekedés már nem elég

A világ fejlett országainak makrogazdasági adatai megtévesztők lehetnek, legalábbis önmagukban vizsgálva. Ha azonban nagyobb összefüggésben elemezzük őket, aggasztó igazságot tárnak fel. Eszerint, ha nem változik a vagyonok keletkezésének és elosztásának módja, akkor a politikai életben tapasztalható felfordulás, amely világszerte látható volt az elmúlt években, csak fokozódni fog.

Gondoljunk például a bérek és a foglalkoztatás kérdésére. Az USA-ban és sok európai országban az átlagkeresetek stagnálnak annak ellenére is, hogy a legtöbb gazdaság a GDP-növekedés és a munkahelyteremtés tekintetében kilábalt a 2008-as pénzügyi válságból. Továbbá a foglalkoztatás növekedése nem vezetett el ahhoz, hogy a bérek teljes nemzeti jövedelemhez viszonyított arányának csökkenése lassult vagy megfordult volna. Épp ellenkezőleg, a 2008-as válság óta létrejött vagyon legnagyobb része a gazdagokat gyarapította.

A foglalkoztatás terén is abnormális fejleményeket látni. A munkahelyteremtés eltérő módon zajlik ahhoz képest, mint ahogy a történelmi tapasztalatok alapján történnie kellene. A foglalkoztatás növekedésének legnagyobb része például a magas és az alacsony képzettségű szakmák esetében valósul meg, míg a köztes szegmens lemarad e téren. Egykor a nyugati középosztályhoz besorolt sok ember ma már az alsó középosztályba vagy az az alatti réteghez tartozik, és gazdasági helyzete jóval bizonytalanabb, mint eddig valaha volt.

A termelékenység növekedése terén is polarizálódást látni. Az OECD szerint az elmúlt évtizedben az élenjáró – vagyis a termelékenységi növekedés mértéke alapján a felső 5 százalékhoz tartozó – cégek termelékenysége több mint harmadával növekedett, míg a magánszektor más részében szinte nem is nőtt a termelékenység.

Nem világos, hogy miért alakultak ki ezek a trendek, habár az új technológiák hatása biztosan szerepet játszik a folyamatokban. Makroszinten az mondható el, hogy az aggregált amerikai termelékenység több mint 250 százalékkal növekedett az 1970-es évek eleje óta, miközben az órabérek mértéke stagnált. Ez azt jelenti, hogy a termelékenység növekedése nemcsak koncentrálódott a cégek szűk körére, hanem azt is, hogy a termelékenység és a munkajövedelmek alakulásának folyamata szétvált egymástól. Ennek alapvető konzekvenciája az, hogy a bérek már nem töltik be azt a központi újraelosztó szerepet, amelyet évtizedeken át elláttak.

Evidensnek kellene lennie mostanra, hogy világszerte sok gazdaság strukturális változásokon esik át, és ezen átalakulás nyomán torzult a munkahelyek–termelékenység–jövedelem elosztási hármas. E paradigmaváltás a nyugati középosztály eróziójához és a prekariátus, egy új társadalmi, gazdasági osztály kialakulásához vezetett, amely nemcsak azokból áll, akik nem tudnak munkát találni, hanem azokból is, akiket informális módon vagy alkalomszerűen foglalkoztatnak, vagy egyéb nem biztos állásuk van.

Annak megértéséhez, hogy a várt gazdasági pályával szemben miért alakultak ki ezek az elmozdulások, a technológia foglalkoztatásra gyakorolt hatását kell megvizsgálnunk. A fejlett technológiák, különösen a számítástechnika és a robotika úgy tette lehetővé a termelékenység növekedését, hogy közben a bérek nem nőttek hasonló mértékben. A rutinszerű munkakörök automatizálása a munkaerőpiac polarizálását eredményezi. Az ezen kívüli munkaköröket nehéz automatizálni, és kevés – akár semennyi – vagy igen magas képzettséget igényelnek. Az utóbbi munkakörök száma jóval kevesebb, mint az előzőké, s olyan élenjáró cégeknél van rájuk szükség, amelyek a technológiát közvetlen versenytársaik megelőzésére és új piacokon való terjeszkedésre használják fel.

Ez vezet el minket korunk központi kérdéséhez. A politikai vezetők miként tudják kezelni a gyors technológiai változás által keletkezett externáliákat, s ezzel biztosítani a gazdasági és politikai fenntarthatóságot? Egyszerűbben szólva, miként tudunk egy új társadalmi szerződést kialakítani a digitális korszakban?

A gyógymódra nehezebb rátalálni, mint a diagnózist felállítani. Nem világos például, hogy a régi gazdasági módszerek alkalmazása meg tudja-e változtatni a jelenlegi trendeket. Az úgynevezett strukturális reformok erőltetése és a szűken vett makrogazdasági politikák kialakítása a termelékenység növelése céljából arra kényszeríthette a munkavállalókat a nyugati világban, hogy még nagyobb mértékben vegyék fel a versenyt a különböző technológiákkal, ami fokozta a bizonytalanságot. A jelenlegi gazdasági berendezkedés talán csak aggregált szinten tud növekedést elérni, miközben a legtöbb ember életszínvonalát csökkenti.

A megoldások kialakítására vonatkozó eszmecserék még csak most kezdődtek el. A gazdasági egyenlőtlenség csökkentéséhez oktatási és adóreformokra lesz szükség, hogy az adóteher döntően a munkáról a tőkére kerüljön át. A nyugati országoknak emellett új redisztribúciós mechanizmusokat kell kialakítaniuk, hogy a bérek gazdaságban betöltött csökkenő szerepét helyettesíteni tudják.

Az adatokból egyértelműen látszik, hogy szükség van ilyen reformokra. Ha a nyugati politikai vezetők meg akarják fékezni és végül állítani országuk politikai életének most megtapasztalt felfordulását, nincs más választásuk, mint hogy új, inkluzív növekedési modellek kialakításával válaszoljanak e kihívásra.

Copyright: Project Syndicate, 2017

www.project-syndicate.org