Semmi természetes nincs a természetes munkanélküliségben

Miért olyan alacsony a munkanélküliség azokban az országokban, ahol csekély mértékű az infláció? A közgazdászok számára ez egy alapvető kérdés. Amikor a közgazdászoknak ilyen kérdésekkel van dolguk, akkor gyakran jelentős véleménykülönbségek alakulnak ki közöttük.

Egyike voltam azoknak a lázadó közgazdászoknak, akik elutasították azt a közgazdaságtani elméletet, amelyet az 1950-es években tanítottak nekünk. Ez a John Richard Hicks, Alban William Phillips és James Tobin által megalkotott „keynesi” elmélet volt, amely szerint az aggregált kereslet határoz meg mindent, így a magas munkanélküliséget kizárólag a nem elégséges szintű kereslet, míg az alacsony munkanélküliséget egyedül az abnormálisan magas kereslet okozza.

Ez megzavart minket, mivel a nekünk tanított – Alfred Marshall, Knut Wicksell és Robert Solow által kidolgozott – alapvető gazdasági elmélet szerint mindent a strukturális erők határoznak meg. Eszerint a gyorsabb technológiai fejlődés és a munka vagy a megtakarítások fokozottabb előnyben részesítése üdvözlendő, mivel ezek a munkaerő és a tőke kínálatát növelik, és így erősítik a foglalkoztatást, fokozzák a beruházásokat. A keynesiánusok azonban kitartottak amellett, hogy a strukturális erők nem előnyösek, mivel az emberek munkahelyét veszélyeztetik, hacsak a politika nem teremt elegendő keresletet a növekvő kínálat lefedésére.

Azt a következtetést vontuk le abszolút minimumként, hogy egy gazdaság pályáját, amelyet a konvencionális makrogazdasági változók – mint a munkanélküliség, az infláció és a kibocsátás növekedése – révén mérünk, nem teljesen az aggregált kereslet határozza meg. A strukturális erők számítanak. A keynesiánusok állításának, miszerint a kereslet mindenható (egyedül képes növelni a foglalkoztatást, és így a beruházásokat, sőt a növekedést), nem volt semmi alapja. Ennek ellenére ők továbbra is képviselik ezt a nézetet.

A makrogazdasági működési mód strukturalista nézőpontja vezetett el egy olyan koncepcióhoz, amelyet később a munkanélküliség „természetes” szintjének neveztek el. Ez a két világháború között Európában használt „természetes” kamatszint mintájára jött létre. A „természetes” kifejezés azonban félrevezető volt.

A strukturalista megközelítés alapvető elmélete szerint miközben a piaci erők állandóan ingadoznak, addig a munkanélküliségi ráta valójában mindig a referenciaszintjéhez közelít. Ha például a munkanélküliség mértéke a „természetes” szint alatt van, akkor a ráta majd ezen szint felé fog közeledni, és az infláció mértéke növekedni fog. (Természetesen a kereslet egy újabb sokkja a munkanélküliség szintjét ismét növelheti, és csökkentheti az infláció mértékét, azonban a „természetes rátára” mindig a centripetális erő hat.)

Mindenképpen felmerülnek azonban problematikus elemek ezzel a nézettel kapcsolatban, ahogy azt már régebben kifejtettem. (Ezt a Strukturális pangás – A munkanélküliség, a kamat és az eszközök modern egyensúlyi elmélete [Structural Slumps – The Modern Equilibrium Theory of Unemployment, Interest, and Assets] című, 1998-ban megjelent könyvében tette meg – a szerk.) A „természetes rátát” emelhetik, illetve csökkenthetik a strukturális változások. Továbbá az emberek hozzáállásában és normáiban történő változásoknak is lehet hatásuk a „természetes rátára”.

Mégis egy különös fejlemény kérdőjelezte meg ezt a nézetet. Az Egyesült Államok és az eurózóna gazdasága a fellendülés kellős közepén van. Amerikában a munkanélküliség mértéke igen alacsony szintet ért el, és semmi jel nem mutat arra, hogy a ráta visszatér a korábbi természetes szintjére. További adatok hiányában egy strukturalista modell azzal számolna, hogy az infláció mértéke már emelkedik, és tovább fog erősödni. Az infláció azonban nem indult növekedésnek, bár az amerikai jegybank (Federal Reserve) likviditással árasztotta el a gazdaságot. Az eurózónában szintén csökken a munkanélküliség mértéke, az infláció szintje azonban a közös pénzt használó övezetben szintén továbbra is alacsony.

Mi magyarázza az alacsony infláció ellenére meglévő alacsony munkanélküliség paradoxonát? (A kérdést fordítva is fel lehetne tenni.) Mindeddig a közgazdászok – a strukturalisták és a keményvonalas keynesiánusok – zavarban voltak. A válasznak annak kell lennie, hogy a „természetes ráta” nem egy állandó szintet jelent, mint például a fénysebesség esetében. A természetes ráta szintjét a strukturális erők elmozdíthatják, legyenek azok technológiai vagy demográfiai jellegűek.

Lehetséges az, hogy például a demográfiai trendek lassítják a bérnövekedést, és csökkentik a munkanélküliség természetes rátáját. Az 1970-es évektől a 2000-es évek végéig a demográfia kérdése lényegében nem volt előtérben, egy szunnyadó témának számított. A baby boom generáció most megy nyugdíjba a viszonylag magas fizetésű állásaiból, miközben a fiatalok, akik viszonylag alacsony keresettel kezdik karrierjüket, továbbra is áramlanak a munkaerőpiacra. Ez egy adott munkanélküliségi ráta mellett lassítja a bérnövekedést, és egy alacsonyabb munkanélküliséghez vezet egy adott szintű bérnövekedés mellett.

Még érdekesebb, hogy az emberek normái és attitűdjei, illetve az ismeretlennel és a megismerhetetlennel szembeni reményeik és félelmeik potenciálisan miként hatnak a munkanélküliség természetes rátájára. Ennél a pontnál ismeretlen területre tévedünk. Számomra meggyőző az az elmélet, amely szerint a 2008-as pénzügyi válság és az azt követő mély recesszió által megtépázott munkavállalók egyre kevésbé mernek előléptetést kérni vagy egy magasabb fizetést nyújtó munkaadót keresni, annak ellenére sem, hogy az utóbbi időszakban feszessé váló munkaerőpiacon könnyedén állást lehet találni. Egy ezt kiegészítő elmélet szerint a munkaadók, akiket a termelékenység igen alacsony növekedése aggaszt (különösen az utóbbi tíz évben), tartanak a béremeléstől, még akkor is, amikor a kereslet elérte a válság előtti szintet.

Emellett én azzal érveltem az általam kidolgozott modell alapján (ez a modell A reálárfolyam, a részvényárszintek és a foglalkoztatási pálya strukturális szemlélete: milyen szerepe marad a pénznek? [The Structuralist Perspective on Real Exchange Rate, Share Price Level and Employment Path: What Role Is Left for Money?] című 2004-es tanulmányban lett kifejtve – a szerk.), hogy amikor 2015 elején az erős dollár azzal fenyegetett, hogy az amerikai piacot elárasztják az importtermékek, az amerikai cégek tartottak attól, mi fog történni, ha továbbra is ugyanazon árszint mellett növelik a termelést. A cégek azt tették, hogy a korábbinak megfelelő volumen mellett folytatták a termelést, csak egy csökkentett árszint mellett. Továbbá elutasították a munkavállalók bérének emelését. Röviden szólva, a nagyobb verseny „szuperfoglalkoztatást”, alacsony munkanélküliséget és alacsony inflációt eredményezett. Ez nem azt jelenti, hogy nincs természetes munkanélküliség-szint, csak azt, hogy abban nincsen semmi természetes – és nem is volt soha.