Az alapvető gyógyszerekhez való hozzáférést növelni kell

Világszerte egyre inkább a gazdasági növekedés alapjaként ismerik el az egészségbiztonságot. Egy egészséges népesség jobban képes termelni, a nemzetközi kereskedelemben részt venni és innoválni, míg egy nem egészséges lakosság terhet ró az állami költségvetésre, és olyan kockázatokat hoz létre, amelyek akadályozzák a gazdasági kapcsolatokat. Ez a logikai érvelés számos európai uniós jelentésben olvasható, és az Egyesült Államokban is egyre jobban teret nyer.

Ennek fényében az Egészségügyi Világszervezetnek (WHO) jó lehetősége van arra, hogy a sürgető reformokat megvalósíthassa. A 2014–2016 közötti nyugat-afrikai Ebola-járványban tett WHO-intézkedéseket ugyanis teljesen elhibázottnak ítélték. Továbbá nem kérdés, hogy az új betegségek, mint a Zika, vagy a rég elfeledett bubópestis felbukkanásával az emberiség nagy része ki van szolgáltatva a biológia szeszélyének. A globalizáció pedig fokozta a kockázatokat a fertőző betegségek elterjedésének elősegítésével. Az 1918–1920 között pusztító, 50–100 millió ember halálát okozó spanyolnáthához hasonló erejű influenzajárvány most jóval pusztítóbb hatású lenne.

Hogy az ilyen szörnyű járványokat elkerüljük, az alacsony és közepes jövedelmű országok egészségügyi helyzetét átfogó megközelítéssel kell segítenünk. Ezen országoknak különösen a gyógyszerellátás javítása, valamint a gazdaságaik számára óriási terhet jelentő krónikus betegségek – mint a rák és a diabétesz – kezelésében van szükségük támogatásra.

A gyógyszerárak elenyészően kis részét teszik ki az egészséges, produktív társadalmak kiépítésén fáradozó országok problémáinak. Az alapvető gyógyszereket tartalmazó WHO-listán a készítmények 95 százalékára már nem vonatkozik szabadalmi védettség, ami azt jelenti, hogy világszerte elérhetők az olcsóbb generikus gyógyszerek.

Nem a magas gyógyszerárak, hanem a nem megfelelően működő egészségügyi rendszerek miatt nem jutnak el a gyógyszerek a betegekhez. Szerencsére az állami egészségügyet elemző szakemberek meghatároztak néhány olyan strukturális reformot, amely nagyban hozzájárulna az alapvető gyógyszerek betegekhez történő eljutását akadályozó szűk keresztmetszetek megszüntetéséhez.

Az első problémás területnek az infrastruktúra számít.

A világ vidéki népességének több mint fele nem jut alapvető egészségügyi ellátáshoz, a városi népesség tekintetében egyötöd ez az arány. A nem megfelelő és nem megbízható közlekedési hálózatok miatt drága és időigényes az egészségügyi intézményekbe való eljutás, és akadozik a gyógyszerek kiszállítása.

A második probléma, még a megfelelő infrastruktúrával rendelkező területeken is, hogy bürokratikus és gazdasági akadályok gátolják az alapvető gyógyszerekhez való hozzáférést.

Egy harminchat fejlődő országra kiterjedő 2008-as tanulmány szerint a regisztrációs és engedélyezési eljárások miatt a 15 leggyakrabban használt generikus gyógyszerből gyakran hiány van. Dél-Afrikában például az ország gyógyszer-regisztrációs és -címkézési jogszabályai miatt akár öt évbe is telhet, míg egy új gyógyszer megjelenik a piacon. A gyógyszer-engedélyezési, illetve a vámeljárások egyszerűsítése, a vámok megszüntetése sok országban azonnal növelné tucatnyi alapvető gyógyszer elérhetőségét.

A harmadik probléma, hogy túl kevés az egészségügyi dolgozó.

Sok alacsony és közepes jövedelmű országban a betegek egyszerűen azért nem jutnak hozzá a gyógyszerekhez, mert nincsen orvos, aki fel tudná írni őket, és nincs gyógyszerész, akinél ki lehetne váltani a készítményeket. A WHO szerint a világban mintegy hétmillió egészségügyi dolgozó hiányzik, 2035-re pedig ez a szám valószínűleg 13 millióra növekszik.

Sok országban az elhibázott vagy nem létező egészségügyi finanszírozási sémák tekinthetők a negyedik és talán legnagyobb problémának a gyógyszerekhez való hozzáférés terén.

Gyakran még a rendelkezésre álló generikus gyógyszereket sem tudják megfizetni az alacsony jövedelmű betegek azokban az országokban, ahol elenyésző mértékű az állami támogatás, és nem alakultak ki kockázatmegosztáson alapuló biztosítási mechanizmusok. Becslések szerint az alacsony és közepes jövedelmű országokban a népesség mintegy 90 százalékát az elszegényedésbe sodorja, ha saját zsebből kell kifizetnie egy általánosan használt generikus gyógyszert.

A szabadalmi védettség lebontását leginkább sürgető országok közül néhány igen szűkmarkúan bánik az egészségügyi kiadásokkal. Az indiai állam például a GDP-nek csak mintegy egy százalékát költi egészségügyre, ami jóval alatta van annak az ötszázalékos szintnek, amely az általános egészségügyi ellátás kiépítése felé tett lépéshez szükséges. A gyógyszergyártók szellemi tulajdonának kifosztása semmiféle eredménnyel nem jár ott, ahol hiányzik a szociális háló.

Az alapvető gyógyszerek hozzáférhetőségének növelése nélkülözhetetlen a világszerte élő több százmillió ember egészségügyi helyzetének javításához.

Amikor a társadalmakat nem terhelik meg a betegségek, akkor a termelékenységre, a fogyasztásra és a nemzetközi kereskedelemre tudnak összpontosítani. Ugyanakkor a fejlődő világ fertőző betegségei által jelentett veszélyek figyelmen kívül hagyása nemcsak a fejlődő, hanem a fejlett országokban is szörnyű helyzeteket tud kiváltani. Sokat tudunk tenni azért, hogy csökkenjen a globális egészségbiztonsági szakadék, azonban az új gyógyszerek szabadalmi oltalmának aláásása éppen az ellenkező hatást fogja elérni.

Copyright: Project Syndicate, 2018

www.project-syndicate.org