A gazdasági évnyitó mérlege

Folytonosságról és fordulatról, sikeresen teljesülő célokról és újakról is beszéltek a magyar gazdaságpolitika meghatározó személyiségei a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara március elején rendezett Gazdasági évnyitóján. Ami hiányzott, az a valós folyamatok, a szándékok és megvalósulásuk összefüggéseinek mélyebb elemzése.

Ezt gyakran a sikeres részelemek felnagyítása, vonzó célok felvillantása helyettesítette.

Így például nem esett szó a versenyképesség alakulásáról. Arról, hogy miközben a 2011-ben kidolgozott program Magyarország versenyképességi listákon való látványos előretörését célozta meg, azóta szinte folyamatos a lecsúszás. Hogyan lehet bízni az MNB által sürgetett, már idén elkezdendő versenyképességi fordulat sikerében, ha nem tudjuk az eddigi kudarc okait?

Nem esett szó az ugyancsak 2011-ben meghirdetett Széll Kálmán tervről sem, amely 2010-hez képest 2015-re a GDP-arányos államadósság 16 százalékpontos csökkentését helyezte kilátásba. Valójában 2017-re is csak 6 százalékpontos csökkenés valósult meg, ráadásul közben végbement a magánnyugdíjpénztári vagyon államosítása, amely akkoriban a GDP mintegy 9 százalékát tette ki. Ilyen előzmények után milyen hitelessége van a Nemzetgazdasági Minisztérium által 2022-re ígért, négy év alatt körülbelül 14 százalékpontos (60 százalék alá történő) adósságcsökkentésnek?

Szó esett viszont – hiszen ebben első pillantásra nagyjából időarányos a részeredmény – a még 2010-ben megígért, „tíz év alatt létrehozandó 1 millió új munkahely” megvalósulásáról. Az eddig létrejött, mintegy 740 ezer munkahelyből azonban a közmunkások és egy éven belül külföldön dolgozók levonása után alig több, mint 550 ezer marad. Igaz, ez is komoly és valódi eredmény, még ha a válság utáni foglalkoztatási mélyponthoz viszonyítva következett is be. S az időközben kialakult munkaerőhiány kisebb, s ezzel a hazai foglalkoztatás magasabb is lehetne, ha az elmúlt években nem ugrik meg mintegy 200 ezer fővel a tartósan külföldön dolgozók száma. A tíz évből még hátralevő két év alatt viszont az 1 millióhoz szükséges újabb 450, de akár 260 ezer álláshely elérése illuzórikus. Demográfiai okokból ugyanis drasztikusan csökken az aktív korúak száma, a viszonylag könnyen mobilizálható embereké pedig a tartósan rossz képzési struktúra, a külföldi munkavállalás, valamint egyes rétegek gyenge munkakultúrája következtében korlátozott. Ugyanakkor a kormányzat – például az EU friss országjelentése szerint is – keveset tesz

az álláskeresés egyedi szolgáltatásokkal való segítéséért, a nemek közötti nagy foglalkoztatási különbség csökkentéséért, a romák alacsony foglalkoztatási arányának növeléséért, miközben növekszik a korai iskolaelhagyók, így nehezen foglalkoztathatók eddig is magas aránya.

A kormányzat frissen bejelentett célja néhány hazai márka – Tungsram, Ikarus, Medicor – feltámasztása. E márkaneveknek természetesen ma is van értékük, például a GE által idén eladott fényforrásüzletág nem véletlenül folytatja majd Tungsram néven a tevékenységét. Nem világos azonban, hogy ehhez mivel járul hozzá a kormányzat. A hazai buszgyártás ugyanakkor az átláthatatlan lobbizás tipikus területe. Úgy tűnik, hogy a sokféle, egyaránt kis méretű, jellemzően nagy importaránnyal és sokszor minőségi problémákkal küzdő, egymással főleg a politika kegyeiért versengő hazai cégek helyzetbe hozásának egy újabb szakaszáról van szó.

Emellett a fenti márkák felidézése nem kis részben propagandacélnak tűnik – a magyar lakosság jelentős része ma is nosztalgiával gondol vissza az egykor volt szocialista nagyvállalatokra.

A nemzeti múltba révedés másik új jelszava a hazai munkavállalók közel kétharmadának magyar tulajdonú, felének családi vállalkozásokban való foglalkoztatása, miközben paradox módon rohamos mértékben emelkedik a külföldi befektetők támogatása. Míg 2006 és 2010 közötti egy új munkahely létesítésére átlagosan 4 millió, 2015–16-ban ennek háromszorosa, átlagosan 12 millió forint jutott, 2018-ban már előfordult fejenként 21 millió forintos, elképesztő összegű támogatás is (Thyssenkrupp).