A gazdaságpolitikusoknak mindig számolniuk kell az ínséges időkkel

Több mint egy évtizeddel ezelőtt Graciela Kaminskyval, a George Washington Egyetem közgazdászprofesszorával, illetve Carlos Véghgel, a Világbank latin-amerikai és karibi térségért felelős vezető közgazdászával egy olyan tanulmányt állítottunk össze, amely több mint száz ország költségvetési politikáját vizsgálta meg a II. világháború utáni időszak nagy részében. Arra a következtetésre jutottunk, hogy

a fejlett gazdaságok költségvetési politikái jellemzően függetlenek a gazdasági ciklusoktól (aciklikusak), vagy éppen az ellenkező irányba hatnak (anticiklikusak).

A beépített stabilizáló tényezők – mint a munkanélküliek számára nyújtott juttatások – mellett az állami kiadások is a gazdasági ciklusok stabilizálását szolgálják.

Az anticiklikus politika előnye, hogy az államadósság GDP-hez viszonyított aránya csökken a kedvező gazdasági időszakokban. Amikor recesszió következik be, akkor ez kellő fiskális mozgásteret biztosít, anélkül, hogy az adósság hosszú távú fenntarthatósága veszélybe kerülne.

Ezzel szemben a legtöbb feltörekvő piaci gazdaságban a fiskális politika prociklikus volt:

az állami költekezés mértéke növekedett, amikor a gazdaság megközelítette a teljes foglalkoztatást. Ez a politika alig hagy eszközt az országok számára arra, hogy a rossz időszakok bekövetkeztekor élénkíteni tudjanak. Valójában ez a politika előkészíti a terepet a rettegett megszorító intézkedések számára, ami még súlyosabbá teszi a rossz időszakokat.

Az eurózónába történő felvételét követően Görögország esete meggyőzően bizonyította, hogy egy fejlett gazdaság is lehet annyira prociklikus, mint egy feltörekvő piaci gazdaság. A prosperitás évtizedében – amelynek jó részében a kibocsátás mértéke megközelítette a potenciális szintet – az állami költekezés mértéke meghaladta a növekedését, és az államadósság mértéke elszállt. Talán a politikai döntéshozók azt feltételezték, hogy nem szükséges tartalékolni a nehezebb időszakokra, mivel úgy hitték, hogy az aktuális helyzet eltért a korábbiaktól, és a folyamatosan kedvező gazdasági helyzet lett az új normalitás.

Ami pedig a jelenlegi amerikai helyzetet illeti, az ezermilliárdos deficitet a közgazdászok annak elsődleges jelének tartják, hogy az amerikai költségvetési politika rossz irányba tart. Egy idősödő társadalomnak a jövőre gondolva félre kellene tennie, és nem szabadna magára elköltenie a rendelkezésre álló forrásokat. Természetesen a demokráciáknak hosszú történetük van abban a tekintetben, hogy a meglévő szavazóikat túljutalmazzák a jövő nemzedékeinek kárára, azonban a jelenlegi fiskális bőkezűség nem a megfelelő időpontban történik mind a trendeket, mind az amerikai gazdaság ciklusát tekintve. A legtöbb elemző úgy véli, hogy az USA a potenciális kibocsátás szintjét már elérte, vagy annak közelében van. Egy ilyen időszakban a fiskális élénkítés egyértelműen prociklikus intézkedésnek tekinthető.

A fiskális élénkítés korábbi időszaka 2009-ben volt a gazdasági válságra válaszul.

Az élénkítés mértéke meghaladta azt a szintet, amelyre azonnal szükség volt, a végső cech 840 milliárd dollár lett, amelynek nettó gazdasági haszna vitatható.

Az intézkedés még ezen hibák mellett is kezelte a 10 százalékos munkanélküliségi ráta kézzelfogható ciklikus valóságát. Lehet arra számítani, hogy egy ilyen túlterjeszkedő politika esetében a munkanélküliség mértéke a költségvetési deficithez képest ellenkező irányba mozdul.

Az 1980-as évek eleji adócsökkentés egy olyan időszakban történt, amikor a munkanélküliségi ráta a II. világháború utáni időszak csúcsaira nőtt, a gazdaság recesszióban volt, illetve a Federal Reserve az inflációval küzdött, és a kamatokat rekordszinten vagy ahhoz közeli mértéken tartotta. Akkor a bruttó államadósság mértéke a GDP 31 százalékát tette ki, ami eltörpül a mostani, 105 százalékos szinthez képest.

A fiskális politika december óta elfogadott két fő pillére szembemegy az anticiklikus alapelvekkel. Az adócsökkentésről szóló tavalyi törvény, illetve az idei költségvetési törvény miatt a deficit mértéke jövőre meg fogja haladni az ezermilliárd dolláros szintet, miközben a legtöbb közgazdász azt vetíti előre, hogy a munkanélküliség mértéke tovább fog csökkenni. A Federal Reserve legtöbb tisztviselője például azt várja, hogy a munkanélküliségi ráta éppen csak meghaladja majd a 3,5 százalékos szintet a következő három évben. Ez a szint csaknem 1 százalékponttal alacsonyabb az általuk természetesnek tartott mértéknél.

A keresleti többletre vonatkozó előrejelzések fontos részei a Fed kamatemelésre és a mérleg csökkentésére vonatkozó érveinek.

A fiskális és monetáris politika ellenkező irányba tartásának nettó eredménye, hogy a Fed drágítani fogja a fiskális politika által megteremtett államadósságot. Ennek mértéke nem jelentéktelen. A Center for a Responsible Federal Budget előrejelzése szerint a kamatköltségek a költségvetés leggyorsabban növekvő komponensei lesznek, és 2028-ra elérik a 14 százalékos mértéket.

Természetesen nagy szükség volt az adójogszabályok javítására, és a tavalyi reformnak, különösen a társasági adó csökkentésének, hosszú távon növekedést erősítő hatásának kellene lennie. Az ilyen kedvező hatással azonban nehéz számolni, és az sem biztos, hogy maga a reform meghozza az árát. Ehelyett az lett volna a megfelelőbb stratégia, ha a költséges adópolitikai változtatásokat bevételnövelő és kiadáscsökkentő intézkedésekkel kapcsolták volna össze. Valójában a költségvetési politika tovább halad a rossz irányba.

A túlzott mértékű államadóssággal kapcsolatos aggályaim alapjai messzire nyúlnak vissza a történelemben. A Vincent Reinharttal és Kenneth Rogoff-fal írt közös munkánkban a napóleoni háborúk óta eltelt időszakban vizsgáltunk meg néhány fejlett gazdaságot. Arra a következtetésre jutottunk, hogy a magas adósságokkal jellemzett időszakokat gyenge gazdasági növekedésű hosszú időszakok kísérik.

Az idősödő amerikai társadalomnak alacsonyabb az aktivitási szintje. Ez, kiegészülve a csökkenő termelékenységgel, azt vonja maga után, hogy a növekvő szociális kiadások a jövedelmi torta nagyobb szeletét fogják kihasítani. Valójában a kongresszusi költségvetési hivatal előrejelzése szerint a kiadások GDP-hez viszonyított mértéke mintegy 5 százalékponttal fog növekedni a következő két évtizedben.

Néhány politikai döntéshozó azt állítja, hogy a külföldi befektetők amerikai állampapírok iránti étvágya – az USA kötvényeinek közel fele külföldi kézben van – megakadályozza majd a gazdasági károkat. A tőkemérlegtöbblet mértéke 2010 és 2017 között mintegy 3,3 ezermilliárd dollárt tett ki a 8 ezermilliárd dolláros aggregált deficittel szemben.

Ezek a makrogazdasági hatások azonban külföldi politikai döntések és az értékpapírárak piactisztító mozgásainak eredményei.

Fontos feltörekvő piaci gazdaságok politikai döntéshozói azért választották az amerikai állampapírokat, mert bár a hozamuk alacsony volt, de mégis meghaladta más fejlett gazdaságok hozamait. A külkereskedelmi kérdésekben felvállalt konfrontatív álláspont, kiegészülve az államadósságra való nagyobb mértékű támaszkodással, feltehetően azt jelenti, hogy többe kerül majd az áruk, a szolgáltatások és a tőke áramlásának kiegyensúlyozása. Az USA a pénzügyi kicsapongást a későbbi visszafizetés ígéretével fedezi, viszont a nem hatékony módon történő élénkítés nem biztosítja majd a jövő generációi számára azokat a produktív kapacitásokat, amelyek az igénybe vett források törlesztéséhez szükségesek lesznek.

Copyright: Project Syndicate, 2018

www.project-syndicate.org